Fenntartható Fejlövés

A fajkihalás természetes sebességének meghatározásához fontos tudni, hogy az őslénytani leletek alapján egy faj átlagosan 1-10 millió évig élt, mielőtt kihalt, esetleg új fajjá alakult át. Ha ma 10 millió fajjal számolunk (becsült érték a még nem ismert fajokkal együtt), akkor évenként 1-10 faj kihalása lenne természetes. Ehhez képest a megfigyelt kihalási ráta legalább százszoros. A kutatók szerint ilyen ütemű kihalásra korábban nem volt példa.

Összehasonlításként nézzük meg a földtörténet öt legnagyobb ismert kihalási hullámát:

• Az ordovíciumban, 450 millió éve, kihalt az ismert állatcsaládok 50 százaléka, köztük sok Trilobita (háromkaréjos ősrák; eredetileg több mint 15 000 Trilobita-faj létezett). Korábban úgy gondolták, hogy a pusztulás oka egy jégkorszak volt, az újabb kutatások szerint azonban elképzelhető, hogy egy, a Galaxisunkban bekövetkezett gammakitörés miatt sérült meg a Föld ózonrégete, és az ultraibolya sugárzás pusztította el a szárazföldi és tengerfelszíni élővilágot.
• A devonban, 345 millió éve az ismert fajok 30 %-a tűnt el: az állkapocs nélküli és ősi porcoshalak mellett ismét sok Trilobita.
• A perm végén, 251 millió évvel ezelőtt az ismert fajok 50 %-a pusztult ki. Ennek oka vitatott: lehetséges, hogy kozmikus katasztrófa (becsapódás), de az is, hogy felmelegedés, melyet hirtelen és heves vulkáni tevékenység s a nyomában egyre nagyobb koncentrációban jelen lévő üvegházhatású gázok idéztek elő. Eltűnt a tengeri fajok 90-95, a szárazföldi fajok közel 70 %-a; sok fa; kétéltűek; a legtöbb mohaállat és pörgekarú, végül az összes Trilobita.
• A triászban, 180 millió éve az ismert fajok 35 %-a - sok hüllő és tengeri puhatestű - halt ki, egy kisbolygó vagy üstökösmag becsapódása miatt.
• 65 millió évvel ezelőtt, a kréta és a harmadidőszak határán számos hüllőfaj (dinoszauruszok) tűnt el, továbbá sok tengeri faj, köztük rengeteg Foraminifera (likacsosházú) és puhatestű. Az ok ez esetben is feltehetően egy becsapódás volt.

Az ember okozta kihalás azonban minden korábbit meghaladó mértékű. A természeti erőforrások hasznosítása révén a megafauna 74-86 %-a pusztult el. Tudni kell ugyanakkor, hogy csak a madarak és emlősök kihalásának sebességéről vannak viszonylag pontos adataink; a fajok 99 %-áról legfeljebb durva becslés áll rendelkezésre.

Wilson 1992-es becslése szerint jelenleg évente 4-6000 faj tűnik el a Földről. Más kalkulációk még pesszimistábbak: a feltételezett 10 millió fajból évente 0,2-0,3 % hal ki, évente 20-30 ezer faj, naponta 50-80, óránként 3. Egy évtized alatt a fajok 2-11 %-a tűnik el. Az elkövetkező 50 évre tehát fajok százezreinek pusztulását jósolják.

Következmények

A biodiverzitás ilyen mértékű csökkenése komoly veszélyt jelent az egész élővilág, és ezen belül az ember számára is. Az élővilágnak azért, mert egy változatosabb ökológiai rendszerben nagyobb valószínűséggel akadnak olyan fajok vagy egyedek, amelyek a külső viszontagságokhoz - mint a természeti katasztrófák, a szélsőséges időjárás vagy a fokozódó környezetszennyezés - alkalmazkodni tudnak, vagyis túlélik azokat.

Az embereknek elsősorban az élelmiszer biztosítása miatt van szükségük a biológiai változatosságra.  Ezt tanúsítja többek közt az ENSZ Biodiverzitás és jólét című, 2005-ös jelentése. Ebben az ezernél is több tudós ötévi kutatásait összegző munkában felmérik a fajkihalás következményeit, melyek elsősorban a szegényeket sújtják. Megfontolandó példa: ha az Atlanti-óceán halállománya csökken, a gazdag országok egyszerűen máshonnan veszik a halat, míg az afrikai partok mentén élő szegények hal nélkül maradnak.

(Forrás: [origo] Jakabffy Éva)