Bolygóhatárok sorozatunkban a 9 határból már bemutattuk a klímaváltozást, a bioszféra integritást és a földhasználatot. Mielőtt azonban rátérünk az édesvíz és az óceánok helyzetére, érdemes újra szólni magáról a rendszerről.
A kilenc határ a Föld-rendszer azon összetevőit képviseli, amelyeket kritikusan befolyásolnak az antropogén tevékenységek és amelyek relevánsak a Föld általános állapota szempontjából. Mindegyik határhoz olyan kontrollváltozókat választanak ki, amelyek a legfontosabb antropogén hatást ragadják meg a fókuszban lévő határ bolygószintjén.
Számos újabb kutatás szolgál bizonyítékot arra, hogy az éghajlatváltozás és a bioszféra integritásának határai a gyorsan növekvő és rendszerszinten összefüggő kockázatok zónájában van. Ez megerősíti az elővigyázatosság elvének alkalmazását, amely a bolygó határait a növekvő kockázati zóna alsó végén határozza meg. Például az éghajlatváltozás bolygó határa esetében megtartjuk a 350 ppm CO2 határt, ahol a növekvő kockázati zóna 350 és 450 ppm között mozog, mielőtt elérné a magas kockázatot. Ez az 1-2 °C globális átlagos felszíni hőmérséklet-emelkedésnek felel meg. Az elővigyázatosság elvének megfelelően a bolygó határai a növekvő kockázat kezdetéhez (350 ppm ≈ 1 °C) tartoznak, azaz valamivel a Párizsi Megállapodásban meghatározott 1,5 °C-os célérték alá esnek. A 1,5 °C-os célértékről a tudomány egyre inkább bebizonyítja, hogy jelentős kockázattal jár a visszafordíthatatlan nagymértékű változások kiváltásában, és hogy a fordulópontok átlépése még alacsonyabb hőmérsékletemelkedés esetén sem zárható ki. A Föld rendszer pufferképességének elismeréseként a legtöbb határértéket ennek ellenére magasabb értékekre állították be, mint a holocén kortól az ipari forradalomig megfigyelt tartományuk (CO2 ≈ 280 ppm esetén).
A „növekvő” és a „magas” kockázatú zónák közötti különbségtétel nem határozható meg élesen. Egyre több bizonyíték van arra, hogy a határátlépés jelenlegi szintje már a „biztonságos” zónán túlra vitte a Föld rendszerét. Azonban még mindig hiányzik egy átfogó, integrált elmélet, amelyet megfigyelések és modellezési tanulmányok támasztanak alá, és amely képes azonosítani, hogy mikor következhet be átmenet a növekvő kockázati szintről egy olyan szintre, amely nagyon magas és veszélyes kockázattal jár. Ezért itt az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) által bevezetett megközelítést alkalmazzák, amely a mérsékelt (sárga), magas (piros) és nagyon magas (lila) kockázatok közötti fokozatos átmenetet ábrázolja.
A határok közötti kölcsönhatások számszerűsítése továbbra is komoly kihívást jelent. A keretrendszer legutóbbi frissítése óta azonban történt némi előrelépés. A legújabb tanulmányok kimutatták, hogy az egyik bolygóhatár további vagy kiterjedtebb túllépése más határok esetében is megváltoztathatja a kockázati gradienseket.
Édesvíz változás
Az édesvíz földi rendszer funkciók antropogén módosulásainak átfogó szemléltetése érdekében ezt a határt felülvizsgálták, hogy figyelembe vegyék a teljes szárazföldi vízciklusban bekövetkező változásokat. Itt a vízhozamot használják a kék víz (felszíni és talajvíz), a gyökérzóna talajnedvességét pedig a zöld víz (növények által elérhető víz) ábrázolására. A kontrollváltozók az éves globális jégmentes szárazföldi terület százalékos arányaként kerültek meghatározásra, ahol a vízhozam/gyökérzóna talajnedvessége eltér az iparosodás előtti változékonyságtól. Az új zöldvíz-komponens közvetlenül a szárazföldi ökoszisztémák, az éghajlat és a biogeokémiai folyamatok hidrológiai szabályozását veszi figyelembe, míg a kékvíz-komponens a folyók szabályozását és a vízi ökoszisztéma integritását. Ezenkívül ez a határ most már a vízmennyiség növekedésének és csökkenésének a Föld rendszerre gyakorolt hatását is havi skálán rögzíti, és magában foglalja azok térbeli mintázatait.
Jelenleg a globális szárazföldi terület ~18%-a (kék víz) és ~16%-a (zöld víz) tapasztal nedves vagy száraz édesvízi eltéréseket. Így a korábbi bolygóhatár-értékelésekkel ellentétben, ahol csak a kék víz csökkenését vették figyelembe, ez az új megközelítés az édesvíz-változási határ jelentős túllépését jelzi. Mind a kék, mind a zöld vízhatárok túllépése egy évszázaddal ezelőtt, 1905-ben, illetve 1929-ben kezdődött. Így a kontrollváltozók felülvizsgált definíciójával az édesvizet már a korábbi bolygóhatár-értékelések idején is túllépettnek tekintették volna. A korábbi globális szintű kontrollváltozó továbbra is azt jelezné, hogy az édesvíz-felhasználás a biztonságos zónában marad. A globális kékvíz-fogyasztás legújabb becslései ~1700 km3/év, azaz jóval a korábban 4000 km3/évben meghatározott határ alatt vannak.
Az édesvíz változása: Az édesvízi ciklusok – beleértve a folyókat és a talajnedvességet – megváltozása hatással van olyan természetes funkciókra, mint a szénmegkötés és a biológiai sokféleség, de a csapadékmennyiség változásához is vezethet. Az ember okozta zavarok mind a kék vizekben (pl. folyók és tavak), mind a zöld vizekben (azaz a talajnedvességben) túllépték a bolygó határait.
Ha pedig ezt le akarjuk fordítani a közvetlen környezetünkre, akkor láthatjuk, hogy az idei év júniusi középhőmérséklete országos átlagban (22,3 °C volt) 2,5 °C-kal meghaladta az 1991–2020-as átlagot. Ezzel országosan a második legmelegebb lett a XX. század eleje óta. Az Alföld középső és délkeleti részén pedig, ahol nagy területen 23 °C felett alakult a hónap középhőmérséklete, a legmelegebb volt 1901 óta. A júniusi havi csapadék országos átlagban 12,2 mm volt, ami az átlagos mennyiségnek csupán 17 %-a (1991–2020-as átlag: 71,8 mm), hiszen az ország jelentős részén egyáltalán nem hullott csapadék ebben a hónapban. Országos átlagban így az idei volt a legszárazabb június 1901 óta. A Dél-Dunántúlon és az ország keleti felén jellemzően 10 mm alatt maradt a havi csapadékösszeg, többfelé az 5 mm-t sem érte el. Ez nagy területen az elmúlt 125 év legszárazabb júniusát eredményezte.
A problémát és az Egyensúly Intézet szakpolitikai javaslatát már bemutattuk itt a blogon, de az idei év aszálya csak egyre inkább felhívja a figyelmet a vízmegtartás fontosságára.
Az édesvíz megtartása a túlélés és a klímaalkalmazkodás kulcsa is
A természetalapú vízvisszatartó zöld-kék infrastrukturális megoldások előnye, hogy elsődleges funkciójuk mellett számos további hasznot hajtanak. Ezek közül vannak, amik már egyetlen természetalapú vízvisszatartással létrejött vizesélőhely esetében is azonnal jelentkeznek. Ilyenek például a kikapcsolódást szolgáló (rekreációs) funkció, az esztétikai érték, a mikroklímára gyakorolt jó hatás (például: hűtés, párologtatás, talajmenti fagyok akadályozása), a vizesélőhelyként betöltött funkció és a biodiverzitásra gyakorolt pozitív hatás.
Vannak azonban további előnyök, amik csak akkor jelentkeznek, ha sok ilyen megoldás jön létre és működik együtt, vagyis ha táji léptékben alakítunk ki teret a többletvizeknek. Ide értendő például a csapadékképző „mezoklimatikus” hatás. Izotópos vizsgálatok szerint Magyarországon a csapadék 16-41%-a Kárpát-medence eredetű, vagyis az ország határain belül párolog el, és ott is hullik le. Ez a szám lehetne magasabb is. Minél több a párolgó vízfelület, annál több csapadék keletkezik a kis vízkörben, ami regionális léptékben képes enyhíteni akár az aszályt is. Ez az előny azonban csak nagyon áttételes ahhoz, hogy érezhető mértékben jelentkezzen, több beavatkozás szükséges.
A LIFE LOGOS 4 WATERS projekt, az ilyen, táji szintű vízvisszatartás felé teszi meg az első lépéseket a Kalocsai-Sárköz területén.
Óceánok savasodása
Az óceánvíz savassága növekszik (pH-értéke csökken), ahogy elnyeli a légköri CO2-t. Ez a folyamat károsítja azokat az élőlényeket, amelyeknek kalcium-karbonátra van szükségük a héjuk vagy vázuk felépítéséhez, hatással van a tengeri ökoszisztémákra, és csökkenti az óceán szén-dioxid-megkötő képességét. Az óceán savasodási mutatója, az aragonit telítettségi állapota jelenleg a biztonságos működési tartományon belül van, de a növekvő légköri CO2-koncentráció azt jelenti, hogy közel van a határ átlépéséhez.
A használt kontrollváltozó a felszíni tengervíz karbonátion-koncentrációja (konkrétan az Ωarag, az aragonittal szembeni átlagos globális felszíni óceáni telítettségi állapot). Az eredeti határértéket [az iparosodás előtti átlagos globális Ωarag ≥80%-a, amely 3,44 ] a tudósok megtartották. Egy friss becslés szerint a jelenlegi Ωarag ~2,8, ami az iparosodás előtti érték körülbelül 81%-a. Így az antropogén óceáni savasodás jelenleg a biztonságos működési tartomány határán van. A tendencia romlik, mivel az antropogén CO2-kibocsátás folyamatosan növekszik.
A megnövekedett CO2-szint okozta savasodás csökkenti az aragonit (Ω) telítettségi állapotát. Ez általában akadályozza a kalcium-karbonát biológiai képződését, amely a héj- és zátonyképző élőlények számára nélkülözhetetlen alkotóelem. A felszíni óceán légköri CO2-vel való viszonylag rövid egyensúlyi ideje miatt a megnövekedett CO2-szintre adott válaszidő mindössze néhány évtized, ami összehasonlítható a jelenlegi savasodási ütemmel. A jelenlegi ütem valószínűleg százszor gyorsabb, mint az elmúlt száz évezredek során bármikor, ami megerősíti az éghajlatváltozás határainak átlépésével való összefüggést, ami az óceáni bioszféra integritásának gyengülésének növekvő kockázatához vezet, és súlyosbítja az óceáni savasodási határ aragonit telítettségi állapotát.
A biztonságos határ feszegetése
Egy idén júniusban publikált kutatás eredményei szerint 2020-ra az óceánok átlagos állapota már nagyon közel került az elsavasodás biztonságos határához és több térségben túl is lépte azt.
A kutatók szerint minél mélyebb rétegeit vizsgálták az óceánoknak, annál súlyosabb eredményeket találtak. 200 méter mélységben a globális óceánterületek 60%-a már túl van a biztonságos határon. Ez azért is különösen aggasztó, mert az óceánok élővilágának többsége nem a felszínen, hanem a mélyebb rétegekben él.
Helen Findlay professzor, a kutatás vezetője rámutatott, hogy a mélységi elsavasodás súlyos veszélyt jelent a korallzátonyokra, különösen a trópusi és mélytengeri ökoszisztémákra. A pH-csökkenés hatására a mészvázas élőlények – például korallok, osztrigák, kagylók és apró tengeri csigák – nehezebben növekednek, lassabban szaporodnak, héjaik elvékonyodnak, és csökken a túlélési esélyük.
Az óceánok elsavasodása a teljes táplálékláncot veszélyezteti, beleértve több tízmillió embert, aki a korallzátonyokhoz kapcsolódó halászati és turisztikai tevékenységektől függ.
Fotó: Szomolányi Katalin
A kutatók hangsúlyozzák, hogy a globális szén-dioxid-kibocsátás csökkentése az egyetlen hosszú távú megoldás az óceánok elsavasodásának megfékezésére. Emellett azonban célzott természetvédelmi intézkedésekre is szükség van: védeni kell azokat a térségeket és fajokat, amelyek a legsérülékenyebbek az elsavasodással szemben. Jessie Turner, a Nemzetközi Szövetség az Óceánok Elsavasodása Ellen elnöke szerint a jelentés világos üzenetet hordoz: “Kifutunk az időből, és amit most teszünk – vagy nem teszünk meg –, az már most formálja a jövőnket.”
Turner arra is figyelmeztet, hogy sok faj élőhelye már most elveszett, így az elsavasodást nem lehet tovább figyelmen kívül hagyni a kormányzati döntéshozatalban és környezetpolitikában.
Az óceánok elsavasodása nem csupán egy környezeti probléma, de egzisztenciális fenyegetés is a globális ökoszisztémára és az emberi társadalomra nézve is. A tengeri élővilág és a part menti közösségek jövője attól függ, hogy a nemzetközi közösség milyen gyorsan és hatékonyan tudja csökkenteni a szén-dioxid-kibocsátást, valamint alkalmazkodni az elkerülhetetlen változásokhoz.
SeaBOS: a tudomány és az üzlet együttműködése
Az elmúlt évtizedben a tengeri élelmiszeripar „kulcsfontosságú szereplőivel” kapcsolatos kutatások kimutatták, hogy egy kis csoportnyi erős vállalat aránytalanul nagy mértékben alakítja a tengeri ökoszisztémákat és az irányítást, ami a SeaBOS létrehozásához vezetett. Ez egy úttörő tudományos-üzleti partnerség, amelynek célja az óceánok gondnokságának előmozdítása.
Míg a tengeri élelmiszeripar átalakítása lassabb és nagyobb kihívást jelentett a vártnál, a SeaBOS kézzelfogható előrelépést ért el az antibiotikumok használatában, az éghajlatvédelmi fellépésben és az iparági átláthatóságban, különösen Japánban.
1. 2023-ban a SeaBOS elindított egy projektet az antimikrobiális szermaradványok csökkentésére a thai garnélarák-tenyésztésben. 2024-ben ez a munka egy, az antimikrobiális szerhasználatra és -gazdálkodásra vonatkozó magatartási kódexben csúcsosodott ki – amely iparági újdonság.
2. Az éghajlatváltozás terén a SeaBOS tagjai közösen kidolgoztak egy kézikönyvet a tengeri élelmiszeripar számára az éghajlati célok kitűzéséről, és meghatározták és beszámoltak saját tudományosan megalapozott kibocsátási céljaikról. 2018 óta a kollektív jelentéstétel közel 20%-os csökkenést mutat a Scope 1, 2 kibocsátások terén. Az új erőfeszítések a Scope 3-ba tartozó kibocsátások közzétételei rávilágítanak az ellátási láncok mélyebb együttműködésének fontosságára.
3. Talán a legszembetűnőbb változás Japánban történt. A kulcsfontosságú fenntarthatósági kérdésekben korábban lemaradt japán tagvállalatok gyorsan megerősítették kapacitásaikat, és most több területen is vezető szerepet töltenek be. A központ kutatói által 2024-ben végzett tanulmány bizonyítékokat talált arra, hogy a SeaBOS által vezetett átláthatósági és óceángazdálkodási gyakorlatok hullámszerűen terjedhetnek a japán tengeri ágazatban.
Ezek a fejlemények együttesen óvatos optimizmusra adnak okot. A SeaBOS megközelítés – a kulcsfontosságú szereplők bevonása tudományos alapú párbeszéd és elszámoltathatóság révén – eredményeket hoz. De vajon elég ez? Lehetséges-e több?
Tíz évvel az óceán kulcsfontosságú szereplőiről szóló első publikáció után az a gondolat, hogy a nagyvállalatok központi szerepet játszhatnak – és kell is – a fenntarthatósági átalakulásokban, már nem újdonság. A SeaBOS azonban továbbra is ritka példa arra, hogy mit lehet tanulni a tudomány és az üzleti élet közötti hosszú távú együttműködésből.
Ma a SeaBOS egyszerre szolgál modellként és tükörként: modellként arra, hogy a szokatlan szövetségek hogyan ösztönözhetik a változást, és tükörként, amely reflexióra, kritikára és tanulásra ösztönöz, miközben más ágazatok és szereplők azt vizsgálják, hogyan aknázhatják ki a kulcsfontosságú szereplők erejét a globális fenntarthatósági átalakulásokhoz. Erejük valószínűleg nem fog csökkenni – a kérdés az, hogy hogyan használják azt fel.
A sorozat eddig megjelent cikkei:
- Bolygóhatárok: trendek és közös társadalmi-gazdasági útvonalak (SSP)
- Bolygóhatárok: klímaváltozás
- Bolygóhatárok: Bioszféra integritás és földhasználat
[A sorozat szerkesztői: Büki Bence, Ónodi Vanda, Szomolányi Katalin, Vida Melinda és Zöld Mihály]
