A műanyag, mint téma, folyamatosan felmerül nem csak a munkánkban, de itt a blogon is. Írtunk már többek között a kihívásairól és a szabályozói intézkedésekről, amit pár hónapja kvázi frissítettünk néhány európai példával fűszerezve. A probléma nem új, de legalább fullasztó, a megnyugtató megoldás pedig még nem született meg. Az alábbiakban Tóth Leventének, a mitigia alapítójának gondolatmenetét tesszük közzé a megoldáskeresés motiválása gyanánt.
Az életmódunk fenntarthatatlanságának megszüntetése irányába a műanyagkrízis megoldásán keresztül vezet az út, mert a műanyagok túlhasználata az egész ökológiai túllövést, amiben élünk, önmagában szimbolizálja, ráadásul a megoldás több együttes előnnyel is kecsegtet. A kérdések kérdése egyszerű és mégis bonyolult: Hogyan? Az akut problémát megoldani hivatott nemzetközi egyeztetések elakadásából jól látszik, hogy a politika még nem tudja a választ és a megoldás elúszni látszik. Az alábbi cikkben felvázolok a kérdésre egy megfontolandó kompromisszumos javaslatot, amely mögé talán felállítható egy globális társadalmi-politikai konszenzus. Tehát, az általános megoldás első lépése legyen az, hogy „kezdjük a műanyagokkal!”
Sem a polietilént feltaláló von Pechmann (1898), sem a két amerikai – a biliárdgolyóhoz a celluloidot feltaláló Hyatt (1869) és az első szintetikus műanyagot, a bakelitet előállító Baekeland (1907) – fülébe sem sugdosott az ördög, és az sem igaz, hogy bármelyik műanyag keletkeztetése mögött eredendően ártó szándék lett volna. Mégis, mára a műanyagok az emberiség fenntarthatatlan életmódját szimbolizálják. Fuldokolunk a műanyagszennyezésben, ami ellen csak az használna, ha a műanyagokhoz való hozzáállásunkat és az anyag életciklusát záros határidőn belül képesek lennénk újraszabályozni. Nagyon üdvözítő lenne, ha a műanyagok problematikáját is olyan komolyan vennénk, mint a hűtőgépek hajtógázaként használt freon kiszorítását a mindennapjainkból. Az 1987-es Montreali egyezmény azonban a történelemben mindmáig az egyetlen olyan ENSZ paktum, amelyet a világ valamennyi országa ratifikált. Aktuálisan úgy fest, hogy ez továbbra is így marad, és a műanyagkrízis megoldásában sem lesz egyhamar közmegegyezés.
Miért akadtunk el műanyagügyben?
Az ENSZ Környezetvédelmi Programja (UNEP) keretében 2022. márciusában elfogadott Nairobi határozatot, mely a műanyaggyártás, kibocsátás, illetve újrahasznosítás témakörének alapdokumentuma (fontosságát és egyetemességét illetően pedig a 2015-ös Párizsi Klímaegyezménnyel egyenértékű), és melynek az a célja, hogy a gyártót terhelje a műanyag teljes életciklusára a felelősség és a politikai is mihamarabb a hétköznapok részévé váljon, az amerikai politika egyszerűen megpuccsolta. Pedig, a végső közgazdasági célfüggvény éppen az lenne, hogy a világgazdaságban minden (végső verziójában nem csak a csomagolási) műanyagra kiterjesztendő gyártói termékfelelősség (Extended Producer Responsibility, EPR) rendszerben finanszírozva közel teljeskörű visszagyűjtést (Deposit Return Scheme, DRS), majd ezt követően magas anyagában történő műanyag újrahasznosítási szintet lehessen elérni.
Egy jól működő globális egyezményen alapuló rendszerfolyamat végén így esély nyílhat arra, hogy gyakorlatilag ne használjanak több mérgező adalékanyagot, ne keletkezzen több, a környezetre károsan ható műanyaghulladék, sőt, akár idővel a historikus műanyaghulladék is feldolgozható, miáltal a gazdaság „növekedési áldozata” is elvileg minimalizálható. Ez az elmélet gyorsan kifut oda, hogy a szabályozási folyamat végeredményeként „kettő az egyben” nyereség keletkezik. Egyrészt, a világunk mikroműanyag szennyezettsége és a veszélyes adalékanyagok használata drasztikusan lecsökkenthető, másrészt, a klímakatasztrófa elkerülése felé is teszünk egy jelentős lépést. Ez utóbbi állításnak az az alapja, hogy a műanyagok problematikája jelentős mértékben átfed a klímasemlegesség (nettó nulla kibocsátás) elérésének céljával. Vagyis, a 2050-ig előremutató, a 1,5 Celsius fokos globális felmelegedési célértékhez tartozó, még megengedhető jövőbeli szénlábnyom 20-30% közötti mértékben a műanyagokkal – tehát azok gyártásával és hulladékként történő megsemmisítésével, vagy tárolásával – áll szoros összefüggésben. Jelenleg azonban úgy látszik: ebből nem lesz semmi!
Ez miért olyan nagy ügy?
A történtek a nemzetközi diplomácia ismételt csődjét jelentik, holott talán már mindenki számára világos, hogy „az emberiség fenntarthatatlan ökológiai túllövésben él”. Egy új, merész, akár jelentős rendszerátalakítást is bevállaló politikai logika érvényre juttatása nélkül a jelenlegi globális műanyagfogyasztás (évente 440 millió tonna) akár a háromszorosára (1230 millió tonna fölé) is nőhet 2060-ra. Továbbá, az OECD modellezések alapján az is valószínűsíthető, hogyha „az emberiség nem néz fel”, akkor az hazánkban fejenként évi 238 kg műanyaghulladék megtermelését is jelentheti. Ha – ahogyan az most is van – a tényleges, anyagi-gazdasági felelősséget a műanyagok teljes életciklusára számoltan nem lesz, aki felvállalja, és ennek következtében ez a többletköltség nem épül be a polimerekre épülő termékek költségszámítási modelljébe – márpedig manapság szinte mindenhol szinte természetesen körülölel minket a műanyag – akkor azok előre jelzett óriási keresletnövekedését semmi sem fogja meggátolni.
Másrészt, jelenleg – mivel a költséget senki sem fizeti meg – átcsoportosítható források sem keletkeznek elegendő mértékben a krízishelyzet kezelésére, tehát az új, környezetbarát helyettesítő anyagok kutatására, vagy az anyagában történő újrahasznosítás rendszerszintű megvalósítására, pedig ez utóbbi technológia lényegében adott. Ennek következtében abban sem várható lényegi változás, hogy a világra öntött éves plasztikmennyiség 90%-a (jobb esetben) a hulladéklerakókban, illetve a (közvetlen vagy a távolabbi) környezetünkben végzi – ahogyan az most is van, elszennyezve a teljes ökoszisztémánkat.
Sajnos, a fenti összefüggések megnyugtató globális kezelésére nem éppen az a jó irány, hogy a mai amerikai kormányzati álláspont szerint nem bizonyítható az összefüggés a műanyaggyártás és a tervezett, globális korlátozások és tiltások célja között. Hallani sem akarnak a műanyaggyártók költségeinek emeléséről, és amellett kardoskodnak, hogy újra kellene tárgyalni az elejéről ezt az egészet. Meg sem hallják a saját szakértőik hangját, mint amilyen az ACC (The American Chemistry Council), akik amellett érvelnek, hogy az amerikai gazdaságot is látható módon fellendítené, ha Washington nagyobb szerepet vállalna az újrahasznosítás motorjának felpörgetésében.
Noha a Nairobi határozattal építeni kezdett rendszer még nem omlott teljesen össze, de ahogyan a Conversation megírta: a műanyagválságra jelenleg úgy kell megoldást találni, hogy “nem a tudás hiányzik, hanem a politikai akarat, hogy a szavakat kötelező érvényű tettekkel párosítsuk”. A gyakorlati lehetőségek valójában korlátozottak, amíg a GDP fétisizmus, és ebből fakadóan a túlgyártás, a túlcsomagolás és a felelőtlen fogyasztás kéz a kézben jár a műanyagproblémával: a legyártott termékek nagy részét becsomagolva dobjuk ki, mielőtt valaha is használnánk, magyarul magas hányadban eleve hulladékot termel a rendszer. A közismert egyszer használatos logika és ebből következően a műanyag eszközök és csomagolás túlburjánzása – amely mára nem csak logisztikai, de fontos marketingeszköz is lett – jelképként a „Fogyassz még!” üzenetet is magában hordozza, amely az egész válsághelyzet fő kiváltó oka. Ezért az egyébként mértékkel használva hasznos plasztik a zöld tudatos polgárok számára mára közellenséggé vált. Ugyanakkor a mértéktelenség szimbóluma is lett egyben, amely anyag az óceánoktól kezdve az agyunkig mikroműanyagként mindenhol felbukkan, és amiből évi 25 dekát jó ízzel mindannyian el is fogyasztunk. A Nairobi-folyamat elakadása így számomra azt jelzi, hogy sajnos csak elméleti síkon nagy dilemma az, hogy a műanyagszennyezés kezelésében az erkölcsi-tudományos pozícióból történő megközelítés vagy az opportunista hozzáállás áll jelenleg nyerésre.
Létezik egyáltalán nem kapitalista műanyag?
Mélyebbre ásva, itt a valódi kérdés ennél fogva szerintem a hogyan. Azaz, hogyan tudjuk átkeretezni a fogyasztásról szóló társadalmi narratíváinkat, hogy a termelést a valós felhasználáshoz igazítsuk, a csomagolást ésszerűsítsük, az újrahasznosítás kultúráját megteremtsük? És mindezt úgy, hogy eközben a globális politikai akaratot is egyben tartjuk a változás mögött.
Mint Douglas Adams Galaxis útikalauzában a negyvenkettő, az életet, a világmindenséget, meg mindent érintő kérdésére lehet a válaszunk akár már holnap is ez: a műanyagkrízis megoldásán keresztül vezet az út, amely az egész ökológiai túllövést önmagában szimbolizálja. Csak ahhoz első lépésben át kell tolni e kérdéskört a megoldást is lehetővé tevő reál dimenzióba. Oda, ahol jól ismerjük a fő ellenérvet: a gyártási folyamatok átalakítása, a csomagolóanyag-váltás vagy az anyagában történő újrahasznosítás rendszerszintű megkövetelése mind-mind hatalmas, gyakorlatilag finanszírozhatatlan befektetést igényelnek, miközben a növekedési kényszer, a költségnyomás és a profitérdekek rendre felülírják a hosszú távú fenntarthatósági szempontokat. Ezeket mind figyelembe kell venni, emiatt csak egy üzleti alapon szerveződő megoldás jöhet szóba.
A megoldás felé tett első lépés annak a felismerése, hogy a fenntarthatóság nem csak morális, hanem egyben játékelméleti kérdés is. A műanyagkrízis megoldása egy nem zéró összegű, végtelen ismételt játék! Ilyen helyzetben a nettó jogi tiltás, a drasztikus regulázás és szankcionálás önmagában nem lehet eredményes, mert az önkéntes együttműködési rendszer kialakítása és fenntartása a hosszú távon nyerő stratégia. (Ez egyébként pont ugyanígy igaz a klímaválságra és annak kezelhetőségére is.) A rendszer jól működik, ha a játék feltételeit jól állítják be. Tehát a szereplők elég türelmesek (azaz fontos nekik a jövő), főszabályként az együttműködés a racionális stratégia (amelyre hosszú távon ösztönözni szükséges a szereplőket, mivel az ellentétes egyéni rövid távú profitmaximalizálással) és a szabályszegés megtorlása hiteles (a szankciós rezsim ugyan csak másodlagosan, de működik). Ezért én egy kétsebességes megoldásban hiszek, melyben az elsődleges anyagi ösztönzést, a másodlagos jogi és erkölcsi megtorlást, valamint a hiteles felvilágosítást elegyíteni kell. Valamint abban, hogy e mögé a társadalom és így a politikai többség is felsorakoztatható. De lássuk ezen három pillér megvalósíthatóságát!
Le a dezinformációval!
Az első és legfontosabb a felvilágosítás és a hiteles tartalmak közérthető, populáris módon való tálalása. A klímaválság, a biodiverzitás csökkenése és a műanyagkrízis erősen összefüggő problémák, mind a globális fenntarthatatlanság kísérőjelenségei, ezt fontos tudatosítani. A szükséges változások társadalmi támogatottságának megteremtése érdekében kiemelten fontos a hiteles, szakmai tartalomgyártás és terjesztés a témában, mivel a dezinformáció jelenléte nagyon erős a hazai és globális tartalmakban egyaránt.
A fenntarthatósággal kapcsolatban a globális tájékozottságot hazai kutatók által a mesterséges intelligencia segítségével megmérve az alábbi a helyzet: a közösségi médiatartalmak ugyan még 60-40 arányban hitelesnek mondhatók a témában, de a hoax elérhetősége sokkal könnyebb és populárisabb is a tálalása. Ennek következtében a közösségi platformokon a fenntarthatóság tekintetében a dezinformáció 66%-os arányban jut el a felhasználókhoz. Ez nagy probléma, amit a hiteles és közérthető tájékoztatás állami szerepvállalással történő felpörgetésével lehet és kell is ellensúlyozni, enélkül nagyon nehéz lesz a szereplőket „elég türelmessé tenni”, azaz a hosszú távú kooperatív játékba a rövid távú személyes ellenérdek ellenére bevonzani őket.
A gyártói felelősség 2.0 és az önkéntes kreditrendszer összekapcsolása
A műanyag szennyezés kezelésében szükség volna egy kompromisszumos, kétsebességű megoldásra. Ehhez elsőként el kell fogadni, hogy a műanyagok fontos alapanyagok, melyekre az élet számos területén továbbra is szükség van és lesz. Nem érdemes azok létjogosultságát ab ovo tagadni. Ez nem inkvizíciós eljárás, a megoldás tehát nem a műanyag iparág ledarálása! Sokkal inkább az eddigi üzleti modellnek az alapvető átalakítása – az önkéntesség elve szerint, azaz üzleti alapokon.
Az átalakítás első fokozata a műanyagpótló anyagok használatának és a műanyag-újrahasznosítás ösztönzésének megteremtése egy műanyag kvóta- vagy kreditrendszeren keresztül. Hogy ez ismerős valahonnan? Hát persze! A műanyag-szennyezés kezelhetővé tétele nagyon sok tekintetben hasonlít a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésének lehetőségeihez, akár azzal össze is kapcsolható. Tehát, amennyiben elsőként a legkézenfekvőbb megoldásra, a műanyagok anyagában történő újrahasznosítására fókuszálunk, akkor az a reményt keltő a jelenlegi helyzetben, hogy egy ilyen szintű változáshoz valójában minden peremfeltétel adott.
Egyrészt, évtizedek óta létezik már számos jól bevált technológia a műanyagok újrahasznosítására, csak el kell terjeszteni. Másrészt, egy kreditrendszeren keresztüli ösztönzés is megoldható transzparens és skálázható módon. A globális szabványokat tanúsító és fejlesztő washingtoni Verra nemrég be is jelentett egy műanyaghulladék-csökkentési szabványt. Az erre épülő komplex program célja, hogy zöld pénzügyi forrásokat mozgósítson az integrált műanyaghulladék visszagyűjtési és újrahasznosítási infrastruktúrák fejlesztésére. Ezzel pedig lehetővé tegye ebben a tárgykörben az önkéntes projektek tanúsítását, független ellenőrzését, és így olyan skálázható megoldások kiépíthetőségét biztosítaná, ami a műanyaghulladék-gazdálkodás környezetvédelmi és pénzügyi felelősségét a kormányokról a gyártókra helyezi át. Harmadrészt, egyre több országban működik (az Európai Unióban pedig ilyen-olyan formában, de kötelező) már a gyártói termékfelelősség (EPR) alapú piacszervezés, amire ráépíthető egy intézményesített visszagyűjtés (DRS) is. A feladvány az, hogy miként kapcsoljuk össze ezen három peremfeltételt: a szükségszerűen mindenfajta műanyagra kiterjesztendő gyártói felelősségi rendszert és a kötelező visszagyűjtést hogyan lehet működőképes módon egy, az anyagában történő újrahasznosítást támogató zöld finanszírozási rendszerhez illeszteni.
Logikus megoldás tehát az EPR rezsim továbbfejlesztése (EPR 2.0) és annak globális kiterjesztése, illetve egy műanyag kreditrendszer kialakítása (ennek hiteles nyilvántartása és elszámolhatósága), valamint ezek összekapcsolása, ahol a siker kulcsa kettős. Egyrészt, az egységes adatstruktúra és integráció a nyomon követhetőség biztosítása érdekében a digitális termékútlevél (Digital Product Passport, DPP) infrastruktúrájára ráépülve, másrészt egy egységes és megfelelő minőségbiztosítással ellátott nemzetközi kreditesítési módszertan kialakítása, akár a Párizsi Egyezményhez kapcsolódó nemzetközi karbonkredit elszámolási mechanizmushoz (Paris Agreement Crediting Mechanism, PACM) illeszkedően, akár önállóan. Az összekapcsolás által az ösztönzés, tehát az üzleti motiváció ott jelenik meg, hogy gyártói oldalon az EPR díjakból levonhatóvá kellene tenni az önkéntes műanyag-újrahasznosítási projektekből származó hiteles műanyag- és/vagy karbonkreditekre fordított összegeket. Ezáltal biztosítható lenne a direkt finanszírozás is az addicionális újrahasznosítási beruházásokba.
Véleményem szerint ez az összekapcsolás nemcsak logikailag, de a gyakorlatban is megvalósítható, mivel minden részeleme adott. Ha ez jól sikerül, az adott évi körforgás biztosításán túl, idővel értékes többlet újrahasznosítási kapacitás is kiépülhet. Olyan, amivel a historikus műanyag-szennyezés jó része is újrahasznosítható. Így a problémából erőforrás lesz, amivel a növekvő világgazdaság műanyag éhsége is jelentős részben kiszolgálhatóvá válik. Mivel egyrészt a kreditrendszerben az újrahasznosítási folyamat energiaigénye vonatkozásában előírható (lokális termeléssel, direkt zöldáram vásárlással, vagy akár származási garancián keresztül) a tisztán megújuló energiák felhasználása, másrészt a friss polimerizációs igény és a hagyományos hulladékgazdálkodás (tehát az energetikai hasznosítás és szemétlerakóba helyezés) elhagyható vagy jelentősen csökkenthető, így ez a megoldás a klímaváláság kezelését is egyben pozitívan előmozdítja. Ez lehet a jövő fenntarthatóan versenyképes gazdasága, ebben vállalhatna önkéntesen vezető szerepet az EU, ebben lehet valóban sok keresni valója a „Fit for 90” program 2040-ig tartó megvalósításával. Ehhez elsősorban az kell, hogy mindezt a diskurzust ne a gazdaságot érintő veszélynek, hanem az azt katalizáló lehetőségnek tekintsük.
Egy támogató jogi alap szükséges
Egy alapvetően támogató, de másodlagosan a kooperációt megszegőket hitelesen retorzióval fenyegető jogi keretrendszer megteremtése elengedhetetlen a rendszer jó működése szempontjából. Ez azzal kezdődik, hogy meghatározzuk a terjedelmet és kimondjuk: az EPR 2.0 rezsimben a szabályozásnak minden műanyagra ki kell terjednie. Azaz, a csomagolóanyagokon túli műanyag termékekre és a műanyagokat részben tartalmazó termékekre is, illetve a hulladék keletkezés oldalán nemcsak a csomagolási hulladékra, hanem minden, a körkörös gazdaság hulladék definíciójának megfelelő gyártás(köz)i hulladékra, melléktermékre egyaránt. Fontos, hogy az anyag és a műanyag hulladék kibocsátó általi minősítésével ne lehessen kibújni a szabályozás hatálya alól, továbbá, ez a kiterjesztett definíció ad lehetőséget a hulladék erőforrásként való megközelítésére.
A szabályozás második kritikus pontja egy nemzetközi egyezményen alapuló, hosszú távú piaci átalakítási menetrend felállítása. Ez az alapja a piaci mechanizmus megváltoztatásához szükséges kiszámíthatóságnak, elsősorban a hosszú távú addicionális zöld beruházások megtérülésének. A javaslatom szerint ez egy kétsebességes modell mentén valósítandó meg:
(1) Alapértelmezésben tartalmaz egy időben elnyújtott és az EPR minden műanyagra vonatkozó kiterjesztésének ütemében, az anyaghelyettesítési, vagy az újrahasznosítási elvárási szintekben kevésbé szigorú, viszont minden ország számára kötelező alapforgatókönyvet. Ennek idősíkja akár 25+ évre is kitolható (például egy 2050-es teljeskörű globális bevezetési céldátummal, mint első sebességi fokozat). A megállapodás érdekében egy átmeneti derogációt is el tudok képzelni bizonyos országok (pl. Egyesült Államok) számára. Az alap menetrend egy fokozatosan és gyorsuló mértékben emelkedő (azaz kezdetben megengedőbb, majd az időszak második felében jelentősen szigorodó) kiterjesztési ütemtervet tartalmazna. De kritikus fontosságú, hogy a megállapodás egyértelmű, hiteles és elriasztó büntetési tételeket kell tartalmazzon az alap menetrend nem teljesülése esetére. Egy ilyen kompromisszummal talán egy széles körű nemzetközi ratifikáció is biztosítható lehetne, és a jelenlegi ellenzők könnyebben rávehetők a megállapodásra.
(2) A második sebesség az önkéntes alapú gyorsítás, amely a korábban már leírt EPR 2.0 rendszerbe integrált kreditmechanizmus által valósulhatna meg. Ezzel azon országok is megtalálnák a számításukat, akik magasabb célokat tűznek ki és gyorsabban szeretnének haladni az alapmenetrendnél. Az alap forgatókönyv fölött minden – az anyaghelyettesítésbe vagy az újrahasznosításba többletként befektetett – zöld beruházás önkéntesnek és addicionálisnak kell minősüljön. Ezáltal ezen projektek kreditesíthetősége biztosan megteremtődik, és az általuk generált műanyag és/vagy karbonkreditekbe fektetett összegeket az EPR kötelezettek a díjfizetési kötelezettségük terhére elszámolhatják. Az EPR díjak így egyben a kreditek számára egyfajta felső árazási küszöbként működnének, míg a túlberuházást az fogja vissza, hogy ilyenkor a kreditek értéke jelentősen lecsökken, ami visszavágja a túlfűtöttséget. Az országok így a műanyagkora vonatkozó EPR díjak mértékén keresztül tudnák a gyorsítás sebességét a megfelelő szintre belőni. Ezen felül, a tisztán zöld energiából megvalósuló projektek kreditesítése során egy plusz ösztönzőt is alkalmaznék, hogy a klímavédelmi cél is teljeskörűen teljesüljön.
Konklúzió: a negyvenkettő most a műanyagkrízisre adott válasz!
Nagyon sok mindent feltettem arra, hogy a környezetvédelemmel, azon belül főleg a klímaváltozással és a műanyagkrízis megoldásával kapcsolatban valós és mérhető eredményeket tudjunk elérni, de ehhez szükséges bizonyos előremutató kompromisszumok megkötése. Úgy közelítem meg a helyzetet, ahogyan a Galaxis útikalauzban is olvasható: „Mihelyst tudjátok, hogy mi a kérdés, érteni fogjátok a választ is”. Persze, ami valakinek már így is túl sok és akár túlmegy azon a bizonyos vörös vonalon, az más valakinek elvtelen kompromisszumnak látszik. De most már muszáj lenne megérteni is a másikat, értelmes kompromisszumokat kell kötni, hogy haladjunk, mert a további téblábolás a műanyag ügyében is végzetes lehet.
A kialakult helyzetben arra jutottam, hogy egy kétsebességes “műanyag menetrend” jó kiindulópont lehet. Ez egy lazább, de mindenki számára kötelező, hosszú távú alap forgatókönyvet, és ahhoz képest egy, a gyorsabban haladó országok által önkéntesen vállalandó, többleteredmények elérésére ösztönző, az EPR rezsimbe ágyazott kreditrendszert jelentene. Ahhoz, hogy létrejöjjön egy széles támogatottságú nemzetközi egyezmény, a kompromisszumot szükségszerűnek látom. Egy globális menetrendet szükségesnek tartok ahhoz, hogy a műanyagok anyagában történő újrahasznosítását megvalósító zöld többletbefektetések megtérülése kiszámítható legyen hosszú távon. Ha ez biztosítható, akkor nagy számban lesznek ilyen beruházások. Ezért a válasz a „negyvenkettő”: az áttörés a globális gazdaság fenntarthatóságban elsősorban a műanyagokon át érhető el!
[A cikk szerzője Tóth Levente, a mitigia alapítója.]
