Mit jelent a 73%?
A Living Planet Index (LPI) 35 803 populációt figyel 5790 gerinces fajból, és a relatív változást méri, nem az állatok számát: az éves átlagos csökkenés 2,5%, a becslés határai -78 és -67% között mozog. A jelentés maga hangsúlyozza, hogy ez nem azt jelenti, hogy 1970 óta 73%-kal kevesebb vadállat él a Földön, és nem is azt, hogy a populációk 73%-a fogy. A megfigyelt populációk nagyjából fele stabil vagy nő, csak a veszteségek nagyságrendje múlja felül a nyereségeket.
A 2024-es jelentés 72,9%-ot hozott. A mostani 73,2% nem azt jelzi, hogy két év alatt megállt volna a hanyatlás. Az index módszertani okokból változott: 967 új populáció és 295 új faj került be az adatbázisba.
A szám élőhelytől és régiótól függően nagyon eltérő:
| Terület | Változás 1970–2022 | Bizonytalansági tartomány |
| Tengeri | −59% | −69% … −45% |
| Szárazföldi | −69% | −78% … −57% |
| Édesvízi | −85% | −90% … −77% |
| Latin-Amerika és a Karib-térség | −95% | −97% … −91% |
| Afrika | −80% | −91% … −57% |
| Ázsia és a Csendes-óceán térsége | −49% | −72% … −8% |
| Észak-Amerika | −28% | −51% … +5% |
| Európa és Közép-Ázsia | −23% | −37% … −3% |
A különbségek mögötti történet a következő: Észak-Amerikában és Európában a természet már 1970-re jóval rosszabb állapotban volt, ezért a viszonyítási alap eleve alacsonyabb, a görbe pedig laposabb. Európában sok emlős és madár visszaépült, de az édesvízi halak, a kétéltűek és a hüllők továbbra is fogynak. Latin-Amerikában a fenyegetések sokfélék: a gyepek, erdők és vizes élőhelyek átalakítása, a folyók elzárása, a túlhasználás, és más régióknál erősebben az éghajlatváltozás és a betegségek.
A tengeri index csökken a leglassabban, részben a jobb halgazdálkodásnak köszönhetően. Az átlag azonban elrejti, hogy a cápák és a ráják továbbra is meredeken fogynak. A szárazföldi hanyatlás fő oka az élőhelyveszteség. 1990 és 2020 között becslés szerint 420 millió hektár erdőt irtottak ki, és a fő ok a termőfölddé alakítás volt.
Az LPI nem az egyetlen mérőszám, és a többi ugyanabba az irányba mutat. A Veszélyeztetett Fajok Vörös Listáján alapuló Red List Index szerint nő a fajok kihalási kockázata; a Biodiverzitás-sértetlenségi Index (BII) szerint 1800 óta minden régióban csökkent a szárazföldi ökoszisztémák sértetlensége; a kihalások ütemét pedig a kutatók az emberi hatás előtti természetes háttérráta legalább százszorosára becslik.
Miért számít ez? A jelentés szerint a világ GDP-jének nagyjából fele, 2023-ban kb. 58 billió dollár, valamilyen módon a természetre épül.
Amikor a természetvédelem működik
A jelentés szerint 1993 óta a védelmi intézkedések becslés szerint 32 madár- és 16 emlősfaj kihalását akadályozták meg. Ez az egyes fajokat és helyi állományokat érinti; négy nagy léptékű történet külön is kiemelkedő.
Tigrisek: 2010-ben nagyjából 3200 vad tigris élt, 2025-re kb. 5700, ami több mint 70%-os növekedés, és az első dokumentált trendfordítás. A siker mögött védett területek, hivatásos rangerek, határokon átnyúló orvvadászat elleni együttműködés és keresletcsökkentő kampányok állnak. A helyzet érzékeny: a tigris továbbra is veszélyeztetett, és történelmi elterjedési területének kevesebb mint 8%-án él.
Atlanti- és csendes-óceáni kékúszójú tonhal: 2010-re az atlanti állomány 80%-kal zsugorodott, a csendes-óceáni pedig a halászás nélküli szint 2%-ára esett vissza. Fogyasztói kampányok, bojkottok, séfek és kiskereskedők vállalásai, kvóták, méretkorlátozások, ikrarázó területek védelme és kikötői ellenőrzés után mára egyik sem számít túlhalászottnak, és egyik sem minősül fenyegetett fajnak.
Zöld tengeri teknős: 2025-ben ez lett az első tengeri teknősféle, amelyet a Veszélyeztetett Fajok Vörös Listáján a veszélyeztetett kategóriából a nem fenyegetett kategóriába soroltak át. Mögötte 50 évnyi munka áll nagyjából 80 fészkelő országban: a tojó nőstények és a fészkek védelme, világítási szabályok, a halhálókra szerelt teknőskizáró eszközök és közösségi bevonás. A rendszeresen figyelt helyeken a fészekaljak száma 2011-ben kb. 419 ezer, 2024-ben kb. 526 ezer volt. Egyes al-populációk továbbra is fenyegetettek, és az éghajlatváltozás a fészkelőpartokat terheli.
Dél-afrikai elefántok: Az afrikai szavannaelefánt állománya általában fogy, és összességében veszélyeztetett, Dél-Afrikában azonban egyes helyeken nő. A jelentés szerint a különbség az irányításban rejlik: az ottani jogi keretek a helyi közösségekre bízzák az elefántok kezelését, és a közösség közvetlenül profitál a fenntartható gazdálkodásból. A sikernek ugyanakkor ott is ára van: a nagy sűrűség emberek és vadon közötti konfliktusokat és élőhely-károsodást okoz.
Kisebb, helyi példákból is sok van. A tengeri vidra a 19. század végére majdnem kihalt a prémkereskedelem miatt, de jogi védelem és áttelepítések nyomán visszatért egykori élőhelyének egy részére. Az indonéziai Masakambing-szigeten egy falusi rendelet tiltja a sárga bóbitás kakadu elfogását és szállítását, és az állomány 10 év alatt megduplázódott. Mexikóban a Guadalupe-szigeten a vadon élő kecskék és macskák eltávolítása után a laysani albatrosz állománya 2014 és 2019 között 454%-kal nőtt.
A tanulság mindegyiknél ugyanaz: az emberek úgy cselekedtek, hogy nem tudhatták, lesz-e eredménye. Az egyes akciók ugyanakkor nem elegendők: egy fajt vagy egy területet meg lehet menteni, a trendet viszont csak a hanyatlás mögötti rendszerek átalakításával lehet megfordítani.
A remény nem egyenlő az optimizmussal
A jelentés központi állítása, hogy a remény nem hangulat, hanem folyamat. Nem azonos az optimizmussal, vagyis azzal a várakozással, hogy a jövő mindenképpen kedvező lesz. Az optimista üzenetek a kutatások szerint csökkentik a cselekvési készséget, mert az emberek alulbecsülik a kockázatot. A remény nem azonos a hamis reménnyel sem. Az utóbbi figyelmen kívül hagyja a tényeket, és ott üti fel a fejét, amikor egy útvonal lezárul. A valódi remény bizonyítékokra épül, őszinte arról, mi működik és mi nem, és hajlandó útvonalat váltani.
A pszichológia három elemet különböztet meg:
- Cél, ami valamire épül, amit az ember védeni akar, és nem az, amit el akar kerülni.
- Útvonal, vagyis hiteles mód a cél elérésére, akkor is, ha menet közben módosítani kell.
- Cselekvőképesség (angolul agency): a hit, hogy a tetteimmel változtatni tudok.
A jelentés negyedik elemként kiemeli még a rezilienciát is, azaz azt a képességet, hogy a munka akkor is folytatódjon, amikor a haladás megakad. Az adat önmagában nem készteti cselekvésre az embereket. Ahol az aggódás nagy, de a cselekvőképesség kicsi, ott a tipikus válasz a visszahúzódás, a tagadás vagy a bénultság.
A remény közös ügy. A természetvédelmi eredményeket hajtó remény szinte sosem csupán egyéni: csoportok, közösségek, koalíciók és intézmények tulajdona. A jelentés három cselekvőképességet különböztet meg: az egyénit (pl. életmód, fogyasztási döntések), a kollektívat (egy csoport közös hite, hogy képes elérni egy célt), és a meghatalmazotti formát, amikor valaki másokra bízza a cselekvést (pl. adományoz egy szervezetnek, vagy olyan képviselőt választ, aki elkötelezett a változás mellett). A legfontosabb természetvédelmi eredményekhez mindhárom kell, de a változás motorja a kollektív cselekvőképesség.
Például a waorani közösség mozgalma 200.000 hektár amazonasi esőerdőt védett meg az olajkitermeléstől. A globális ifjúsági klímamozgalom 2019 szeptemberében egyetlen hét alatt 125 országban körülbelül 6 millió embert mozgósított. 2018-ban az ecuadori A’i Cofán közösség alkotmányos ítéletet nyert, ami 52 aranybányászati engedélyt semmisített meg az ősi földjeiken.
A remény nem mindenki számára érhető el egyformán. Akit a szegénység, a faji vagy nemi megkülönböztetés, a fogyatékosság, a kitelepítés vagy az őshonos népek történelmi kisajátítása hátrányba hoz, azt a döntésekből is gyakran kizárják, így a cselekvésre is kevesebb tere marad. A jelentés szerint az alacsony cselekvőképesség ilyenkor nem egyéni kudarc, hanem a helyzet reális értékelése. Ahol viszont a hátrányos helyzetű csoportok jogokat, elismerést és valódi szerepet kapnak az irányításban, ott a jólét és a biodiverzitás eredményei is javulnak.
A legnagyobb ellenfelek
A sikertörténetek valósak, de sokkal nagyobb, ellentétes irányú erők közepette állnak. A jelentés az IPBES-adatok alapján megmutatja a láncot: a pénz alakítja az ágazatokat, az ágazatok hozzák létre a közvetlen hajtóerőket, azok pedig eldöntik, hogy mennyi biodiverzitás vész el. A közvetlen hajtóerők közül az élőhely-veszteség (30%), a túlzott kiaknázás (23%) és az éghajlatváltozás (14%) együtt a biodiverzitás-veszteség 67%-áért felel.
Energia: a szén, az olaj és a földgáz égetése a kibocsátott üvegházgázok nagyjából háromnegyedét adja, és az éghajlatváltozás mostanra minden ökoszisztémában hozzájárul a biodiverzitás csökkenéséhez. A jelentés a fosszilis függőség ellen nemcsak klíma-, hanem biztonsági érvet is hoz: az 1973-1974-es olajembargótól a Hormuzi-szoros 2026-os lezárásáig tartó 50 év szerint a fosszilis függőség az energiabiztonságot és a gazdasági stabilitást is veszélyezteti.
Élelmiszer: a globális élelmiszerrendszer az élőhely-pusztulás legnagyobb egyedi oka, az üvegházhatásúgáz-kibocsátás nagyjából 30%-áért felel, és a kilenc bolygóhatár közül hetet már átléptünk. Ennek nagy részéért az élelmiszerrendszer felel.
Az emberiség 4,8 milliárd hektáron, a szárazföld 37%-án gazdálkodik, és a jelentés szerint az élelmiszer-szükséglet kielégítéséhez nincs szükség további földterületre.
A rendszer ugyanakkor az embereket sem látja el megfelelően: 673 millió ember alultáplált, több mint egymilliárd elhízott, a világnépesség kevesebb mint 1%-a étkezik egyszerre a bolygóhatárok és a táplálkozási igények keretei között. A rejtett környezeti és egészségügyi költségek a becslések szerint évi 10 billió dollár fölött vannak, ez a világ GDP-jének kb. 12%-a.
Pénzügyek: az ENSZ Környezetvédelmi Programja (UNEP) adatai szerint 2023-ban 7,3 billió dollár áramlott természetkárosító tevékenységekbe. Ebből 4,9 billió a magánszektorból. Ugyanebben az évben csupán 220 milliárd dollár jutott természetalapú megoldásokra. Ennek is a túlnyomó része közpénz volt. A jelentés szerint ez nem rosszindulat, hanem az ösztönzések következménye: a szén-dioxid-kibocsátás ingyenes volt, ahogy a biodiverzitás pusztítása is.
A természetvédelem önmagában nem tudja megfordítani azt, amit ez a három rendszer termel. Ugyanaz a remény viszont, ami a tigrisek és a tonhalak visszaépülését hajtotta, magukra a rendszerekre is irányítható.
Pozitív fordulópontok
A komplex rendszerek nem mindig változnak lineárisan. A nyomás évekig gyűlik, egy küszöb átlépése után viszont a változás felgyorsul, mert a visszacsatolások önmagát erősítővé válnak. A negatív fordulópontokról (a korallzátonyok pusztulása, az Amazonas-esőerdő elvesztése szénelnyelőként) gyakran hallunk, de ugyanez a dinamika a jó irányba is működhet. A pozitív fordulópont ott van, ahol a rendszer egy egészségesebb állapotba lép át, és a változás onnan gyorsabb, olcsóbb és nehezebben visszafordítható.
A folyamat három szakaszra osztható:
- Előkészítő (enabling) szakasz: ötletek tesztelése, szabályok és koalíciók építése; lassú növekedés, ami rendszertől függően évekig vagy évtizedekig is tarthat.
- Gyorsuló (accelerating) szakasz: az erősítő visszacsatolások felülírják az ellentétes erőket, az új gyorsan felváltja a régit.
- Stabilizálódó szakasz: a változás ütemének lassulása; az új rendszer ellenállóvá válik.
Az erősítő visszacsatolások közé tartozik a társadalmi mintakövetés (ha valaki napelemet szerel a házára, a szomszédok követik), a méretgazdaságosság és a tanulás a gyakorlatban. Ez utóbbi miatt az akkumulátorok költsége az elmúlt 30 évben 99%-kal csökkent. Az ellentétes oldalon állnak a lock-in jelenségek (infrastruktúra, szokások), a lobbi és a fosszilis támogatások.
Energia a gyorsuló szakaszban
A jelentés szerint a globális energiarendszer már túl van a fordulóponton, és a gyorsulás szakaszában jár. A napelem a legtöbb országban a legolcsóbb új villamosenergia-forrás: a nagyléptékű naperőművek átlagos költsége 38–78 dollár/MWh, a földgázé 48–109 dollár/MWh. A napenergia termelése háromévente megduplázódik, és 2025-ben először fordult elő, hogy a tiszta források bővülése az összes új villamosenergia-igényt fedezte.
A közlekedésben a változás hasonlóan gyors: 2024-ben az új autók több mint 25%-a elektromos volt, Norvégiában 2025-ben az új autók 96%-a, Kínában 2024 júliusában elérte az 50%-ot. A világon kb. 58 millió elektromos autó naponta körülbelül 1,8 millió hordó olajfogyasztást vált ki. A fejlődő országok sok helyen gyorsabban váltanak, mint az EU vagy az USA; Pakisztán 2024-ben 17 GW napelemet importált, az előző évi mennyiség kétszeresét, főleg háztartási és kisebb rendszerekhez.
A fosszilis kivezetés még korai szakaszban van, de 2024-ben a nap- és szélerőművek a világ villamosenergia-termelésének kb. 14%-át adták (2015-ben még 5% alatt volt), a fosszilis tüzelőanyagok aránya az 1940-es évek óta először esett 60% alá.
Az Egyesült Királyság 2024-ben teljesen leállította a széntüzelésű villamosenergia-termelést, és a 38 OECD-ország közül 27 vállalta, hogy 2030-ra kivezeti a szenet az áramtermelésből.
A jelentés ugyanakkor kimondja: az átmenet még nem elég gyors a veszélyes éghajlatváltozás elkerüléséhez, és a becslések szerint a globális energiarendszer a gyorsulási szakaszban van. Az út nem volt és nem is lesz egyenes. A jelentés szerint az átmenet minden szakasza ellenállást váltott ki azokból az iparágakból, amelyek uralmát fenyegette. Az utóbbi években ez egyes régiókban erősödött, ami a jelentés értelmezésében egyben azt is jelzi, hogy a változás már elég zavaró ahhoz, hogy számítson.
Élelmiszer még előkészítő fázisban
A jelentés szerint az élelmiszerrendszer átalakítása mind a kínálati (termelés), mind a keresleti (táplálkozás) oldalon az előkészítő szakaszban van, és egyetlen ország sem érte el a fordulópontot. A rendszert három egymást erősítő elem billenthetné meg: a természetbarát termelés, az egészséges és fenntartható táplálkozás, valamint az élelmiszerveszteség és -pazarlás csökkentése. Ez utóbbi kiegészítő szereppel. Mindhármat a politika, a pénzügyek és a piacok együtt indíthatják be.
A legnagyobb fékező a támogatási rendszer: a kormányok évente kb. 540 milliárd dollárt költenek a mezőgazdasági termelők támogatására, ennek 470 milliárd dollárja (87%) torzítja az árakat vagy káros a környezetre. A jelentés szerint a legnagyobb hatású egyetlen lépés a támogatási reform: a 470 milliárd egy részének átirányítása a természetbarát termelésre, az egészséges táplálkozásra és a gazdák átállásának segítésére.
A haladás ott látható, ahol a nyomás erős:
- Természetbarát termelés: több mint 400 vállalat tűzött ki tudományos alapokon nyugvó kibocsátás-csökkentési célt az ellátási láncaira, és az EU erdőirtás-ellenes rendelete (EUDR) is gyorsítja a nyomonkövethetőséget. Dánia a világ első mezőgazdasági szénadóját vezeti be, ami 2030-ban lép hatályba.
- Egy figyelmeztető példa: a brazil Amazonasi szója moratórium 2006-ban indult, és tíz év alatt a szójából eredő erdőirtás részaránya kb. 30%-ról 2%-ra esett. 2026 januárjában azonban a nagy termelők és kereskedők kiléptek az egyezményből, ami a jelentés szerint nagy valószínűséggel a szójalánc nagy részét érinti. Ez mutatja, mennyire törékeny a puszta önkéntes vállalás, ha nincs mögötte politikai támogatás.
- Egészséges táplálkozás: a lendület Európában a legnagyobb. Norvégia betiltotta az egészségtelen élelmiszerek gyerekeknek szóló reklámját, Malmö közkonyháinak 70%-ában ökológiai alapanyagot használ, és ezzel 30%-kal csökkentette az élelmiszerekhez kötődő üvegházhatású-gáz kibocsátását.
A világ leggazdagabb 30%-ának étrendje okozza az élelmiszerrendszerek biodiverzitást és éghajlatot érintő kárainak több mint 70%-át. - Pazarlás: a világon a megtermelt élelmiszer 13%-a a betakarítás után, még az áruházakig érkezés előtt elvész. További 19% a háztartásokban, áruházakban és éttermekben. A felezésük 137 millió embert emelhetne ki az éhínségből 2030-ig.
A jelentés egy német példával illusztrálja, hogyan alakulhat ki a fordulópont: Németország Európa legnagyobb növényi alapú élelmiszerpiaca, ahol az élelmiszer kb. 70%-át hagyományos kereskedők árusítják, és több lánc kifejezett növényi fehérje-célokat tűzött ki. A piac 25%-os részvétele fölött a verseny dinamikája már maga is erősíti az átmenetet, és a jelentés becslése szerint a fenntartható táplálkozás 2034 és 2043 között érheti el a stabilizálódó szakaszt.
Pénzügyek – előkészítő szakasz és politikai visszalépés
A pénzügyi rendszer a jelentés szerint szintén az előkészítő szakaszban van. A pénzügyi eszközök csak az eszközkezelők kezelésében meghaladják a 140 billió dollárt. Azért ilyen hatásos eszköz, mert minden beruházási döntés, a szénbányától a naperőműig, átmegy rajta.
Hol tart a világ? Az elmúlt évtizedben sokat változtak a közzétételi követelmények. Európában a fenntarthatósági jelentéstételi szabályok (CSRD), világszerte az Szabványok és a természetre vonatkozó TNFD-keretrendszer formálják a gyakorlatot, és már több mint 800 szervezet vállalta a TNFD szerinti közzétételt. A jelentés szerint azonban az átláthatóság nem elegendő: a fenntartható beruházásnak versenyképesebbnek, a káros beruházásnak kevésbé vonzónak kell lennie.
Politikai visszalépés: az EU Omnibus csomagja szűkítette a nyilvánosságra hozatali kötelezettséget. Az USA-ban a tőzsdefelügyelet 2024-ben elfogadott éghajlati szabályozását 2025 elején gyakorlatilag feladták. Emellett több nagy amerikai pénzügyi intézmény kilépett a nulla kibocsátás érdekében felállított koalícióból. Egyes vezető kezdeményezések, pl. a Glasgow Financial Alliance for Net Zero és a Net Zero Banking Alliance, jelentősen átszerveződtek vagy meg is szűntek.
Ugyanakkor Ázsiában (Malajzia, Japán, Szingapúr, Dél-Korea) szigorodik a klímajelentés. Kína bővíti a zöld pénzügyi taxonómiáját. Brazília pedig átmeneti finanszírozási kereteket dolgoz ki.
A jelentés szerint a világ egyre inkább kétfelé válik: egyik, ahol a politika visszalép, a szabályozási bizonytalanság büntetheti a korán lépőket; másik, ahol viszont egyértelműbb jelzések vannak, oda áramlik a tőke.
Mi és hogyan billenthetné át? A jelentés három egymást erősítő kart emel ki:
- engedélyező környezet, vagyis egyértelmű szabályozási jelzések, amelyekben a központi bankok és a felügyeletek is részt vesznek, hogy ne érje hátrány azt, aki elsőként lép;
- a természet és az éghajlat értékelése, hogy a nyilvánosságra hozott kockázat piaci jelzéssé váljon;
- a káros finanszírozás leállítása. Ez utóbbihoz a támogatásokat is át kell alakítani: 2022-ben a fosszilis támogatások rekordot, 7 billió dollárt értek el, a káros mezőgazdasági támogatások pedig kb. 470 milliárd dollárt tesznek ki évente.
A hiány, amit be kell tölteni: a biodiverzitás finanszírozási hiánya kb. 1,3 billió dollár évente.
A Globális Biodiverzitási Keretegyezmény 19. célja legalább 200 milliárd dollár új éves pénzügyi forrást tűz ki 2030-ra. A jelentés szerint a természetbe fektetés észszerű is: az IPBES szerint a nagy léptékű helyreállítás haszna átlagosan tízszerese a költségnek. Az Európai Bizottság becslése szerint pedig a természet-helyreállítási törvényben minden befektetett 1 euró 8-38 euró gazdasági hasznot hoz.
A jelentés őszintén a saját határairól is beszél. A természetalapú megoldások, a biodiverzitás-finanszírozás és a fenntartható földhasználat az energiánál sokkal korábbi szakaszban van, és az útja kevésbé világos: a regeneratív mezőgazdaságban vagy az ökoszisztéma-helyreállításban még alig van bizonyíték önmagát erősítő költséggörbére, a piacok kicsik, a mérőszámok vitatottak. Lehet, hogy ezek az ágazatok soha nem követik a megújulók pályáját, és a politika itt nem egyszerűen katalizátor, hanem hosszú távon is a piac szerkezeti eleme marad.
A jelentés szerint ez mégsem ad okot a reménytelenségre, inkább egyértelműsíti a feladatot: az előkészítő munka – adat-infrastruktúra, hiteles mérőszámok, nyilvánosságra hozatali követelmények, kevert finanszírozás – ismert, és most kell felépíteni, hogy a politikai ablak újranyitásakor gyorsan lehessen lépni.
Igazságosság nélkül nincs átalakulás
Egy energiát, élelmiszert és pénzügyeket érintő átalakítás költségeket, hasznokat, munkahelyeket és politikai befolyást oszt újra. A jelentés szerint az dönti el, hogy az átalakulás sikerül-e vagy szétesik, hogy hogyan történik ez az újraosztás. Akiket a természet pusztulása a leginkább érint, és akik a megoldásban a legtöbbet tehetnének, gyakran ugyanazok, és gyakran nekik van a legkevesebb hatalmuk: kisgazdák és kis halászok, az átmeneti iparok dolgozói, az alacsony jövedelmű háztartások, és az őshonos népek.
A bizonyítékok egyértelműek: a védelmi eredmények ott a legjobbak, ahol az őshonos népeknek és a helyi közösségeknek jogi elismerésük és valódi hatáskörük van a földek és vizek fölött. Az őslakosok irányította területeken lényegesen kevesebb erdő vész el, a halgazdálkodás pedig gyorsabban áll helyre, ha a helyi halászközösségek részt vesznek a védelem kialakításában és betartásában. Ennek ellenére az őslakosok és helyi közösségek a természetvédelmi finanszírozásnak csak kis töredékét kapják.
Ugyanez igaz az átmenet többi részére:
- A fosszilis ágazatok dolgozóinak valódi átmeneti útra van szükségük: újraképzésre, szociális védőhálóra, beruházásra az érintett térségekben. A jelentés példaként Németország 40 milliárd eurós, a szénbányavidékeket érintő törvényét említi. Az olaj- és gázszektorban a „megrekedt” eszközök (amelyek elveszítik az értéküket) értéke észszerű feltevésekkel is meghaladhatja az 1 billió dollárt, és ennek nagy részét a nyugdíjalapok és a pénzügyi piacok viselik.
- A gazdáknak, akik természetbarát módszerekre állnak át, finanszírozásra, szakmai támogatásra és piacra van szükségük, amely meg is veszi, amit termelnek.
- A gazdag országokra hárul a felelősség az import fogyasztásukkal a termelő országokban okozott károkért, nem csak a saját határaikon belül.
- Az alacsony jövedelmű háztartások először az élelmiszer- és energiaárak változását érzik, ezért az átmenetnek elérhető és megfizethető alternatívákat kell kínálnia.
Ha az átmenet a hasznokat a csúcson, a költségeket az alján koncentrálja, a támogatás összeomlik, és a kizártak azt a rendszert kezdik védeni, amelyet ki kellene váltani. Az igazságosság ezért nem kiegészítő szempont, hanem az, ami együtt tartja az átalakulást.
Nemzeti vállalások
A jelentés utolsó fejezete arra a kérdésre keresi a választ, mit kell tenni a fordulat érdekében. A kiindulópont a Kunming–Montreali Globális Biodiverzitási Keretegyezmény (GBF), amelyet szinte minden ország elfogadott. Ez 2050-re olyan világot céloz, amelyben az emberiség harmóniában él a természettel, 2030-ig pedig 23 konkrét célt tartalmaz. A keretegyezmény egyik erőssége, hogy a társadalom egészét célozza, nem csak a hagyományos természetvédelmet.
A jelentés szerint három dolognak kell változnia:
1. A nemzeti vállalásoknak a tényleges hatáshoz kell igazodniuk. A GBF-ben minden ország maga dönti el, mivel járul hozzá a célokhoz, és a vállalások összege a jelentés szerint a szükségesnek csak a töredéke. A nemzeti biodiverzitási stratégiák ritkán számolnak azzal, hogy egy ország fogyasztása, kereskedelme és pénzügyei más országok természetére hogyan hatnak.
A jelentés egy elképzelt példával szemlélteti ezt. Az „A” ország iparosodott, kevésbé biodiverz, és a védett területekre vonatkozó „30×30” célt (a szárazföld és a tenger 30%-ának védelme) alacsony biodiverzitású területekkel teljesíti, miközben nyersanyag-importja és fogyasztása hozzájárul a „B” ország természetének pusztulásához. A „B” ország biodiverzitásban gazdag, és az exportkereslet nyomása alatt áll. Mindkettő haladásról számolhat be a 30×30-ban, a világ biodiverzitása mégis fogy, mert a 30×30 hektárokat számol, nem azt, mennyire értékes a védett terület természete. A GBF nem méri, mit tesz az egyik ország fogyasztása egy másik ország ökoszisztémáival. A jelentés ezért a klímavédelemhez hasonló, tudományos alapú módszereket sürget: a nagy fogyasztású, kis biodiverzitású országok számára a legnagyobb hatású vállalás lehet például a biodiverz országokból származó nyersanyagok behozatalának csökkentése.
2. A politikának meg kell teremtenie a fordulópontok feltételeit. A jelentés szerint ez elsősorban a kormányok feladata, de nem kizárólag az övék. Az üzleti, pénzügyi, őshonos, civil és helyi szereplők mind részt vesznek, és a legtartósabb haladás azokból a koalíciókból jön, amelyek ezeket egybetartják. Sok haladást ma olyan országkoalíciók hoznak, amelyek ott lépnek, ahol a globális folyamatok túl lassan működnek: a Tropical Forest Forever Facility, amelyben Brazília, a Kongói Demokratikus Köztársaság és Indonézia európai partnerekkel éves kompenzációt kap az álló erdők megőrzéséért; a Santa Marta-i országcsoport, amely a fosszilis tüzelőanyagoktól való elfordulásra vállalkozott; és a Finance for Biodiversity Pledge, amelyhez több mint 200 pénzügyi intézmény csatlakozott.
3. A haladást függetlenül és őszintén kell követni. A hivatalos jelentések ma még nem érzékelik mindazt, amit a társadalom tesz: az őshonos népek saját jogában létrehozott védett területeit, a városok zöldterület-fejlesztését, a vállalatok működési terveit. A jelentés ezért független mechanizmust javasol: egy „Nature Action Trackert”, amilyen a Climate Action Tracker az éghajlatvédelemben, helyi szakértőkkel, kutatókkal és gyakorlókkal, amely a kormányzati jelentéseken kívüli eredményeket is feltérképezi. Nyomkövetés nélkül a vállalások elsodródnak, a lendület elhal, és a tanulás lehetősége elvész.
Záródó időablak
A jelentés szerint az információ, a technológia, a pénz és a keretek adottak, és a világ nagy része már cselekszik. Az időből van kevés. A GBF céljai 2030-ra szólnak: az energia már túl van a fordulóponton, az élelmiszer és a pénzügyek viszont még az előkészítő szakaszban vannak, és ennek az évtizednek a végéig (4 éven belül) el kell érniük a saját fordulópontjukat. Minden év, amelyet az előkészítő szakasz fordulópont nélkül tölt el, annyival rövidíti azt az időt, amely alatt a változás elterjedhetne, stabilizálódhatna, és elkezdhetné helyreállítani az elveszettet.
A jelentés szerint a szükséges lépések ismertek:
- a káros támogatások átirányítása;
- a pénzügyi intézmények kötelezése a természetre gyakorolt hatásuk nyilvánosságra hozására;
- a közbeszerzés által stabil kereslet biztosítása a természetbarát módon termelt élelmiszerekre;
- elég erős politikai jelzések ahhoz, hogy a vállalatok és befektetők kellő biztonsággal beruházhassanak;
- azon országok koalícióinak bővítése, amelyek az általános megállapodásnál hamarabb is cselekednek;
- a valódi döntési hatáskör az őslakosoknak és a helyi közösségeknek.
Egyik sem elegendő önmagában, együtt alkalmazva viszont még 2030 előtt átbillenthetik a gazdasági, politikai és társadalmi feltételeket. Az út közben lesznek visszaesések és kifáradás, a jelentés szerint azonban ez nem azt jelenti, hogy a munka kudarcot vallott. Azon múlik a siker, hogy elegendő ember, intézmény és ország marad-e bent elég hosszan ahhoz, hogy a változás önfenntartóvá váljon.
A jelentés lezárása ezt írja: az emberiség sosem volt gazdagabb, technológiailag fejlettebb vagy jobban informált, miközben az élet szövete, amelyre a jólétünk épül, soha nem látott ütemben bomlik fel. Tudjuk, mi hajtja a pusztulást, és tudjuk, hogyan lehet megállítani. A cél, a természettel harmóniában élő világ, megéri a fáradtságot, és a szerzők szerint „látszólag az esélyek ellenére” is van racionális alapunk a reményre.
[forrás: WWF (2026): Living Planet Report 2026 – The Science of Hope. WWF, Gland, Svájc]
