Félelem > Megismerés > Elfogadás

1990. május 17.

1990 mérföldkőnek számít az LMBTQI+ jogok történetében: május 17-én az Egészségügyi Világszervezet törölte a homoszexualitást a betegségek nemzetközi osztályozásából, ezzel de facto megszüntetve betegségként való stigmatizálását. Az azóta eltelt évtizedekben világszerte jelentős – bár egyenlőtlen ütemű – előrelépés történt a közösség jogi egyenlősége és társadalmi elfogadottsága terén. A korábban kriminalizált vagy tabuként kezelt homoszexualitás sok országban törvényesen és társadalmilag is elfogadottá vált, számos helyen bevezették az azonos neműek házasságát és más jogokat, miközben máshol továbbra is elutasítás és jogkorlátozás tapasztalható. Európában különösen nagy változások mentek végbe: Nyugat-Európa mára az LMBTQI+ jogok éllovasa, míg egyes közép- és kelet-európai országokban (így Magyarországon is) az utóbbi években lassulás vagy egyenesen hátra arc figyelhető meg.

Jelen áttekintés több dimenzió mentén vizsgálja az elfogadás változásait 1990-től napjainkig:
(1) a jogi egyenlőség terén (beleértve a házasságot, örökbefogadást, antidiszkriminációt),
(2) a társadalmi attitűdök és közvélemény alakulásában,
(3) a politikai támogatásban és ellenállásban, valamint
(4) a médiabeli megjelenésben és reprezentációban.

Jogi egyenlőség

Globális és európai fejlődési ív (1990–2025)

Dekriminalizáció és a kriminalizáció visszaszorulása: 1990-ben a világ országainak jelentős részében még büntetendő volt az azonos neműek közti beleegyezésen alapuló szexuális kapcsolat. Azóta drasztikusan csökkent az ilyen jogszabályok száma. Különösen a ’90-es években, a kelet-európai rendszerváltások után, számos ország helyezte hatályon kívül a korábbi büntető törvényeket. Európában mára minden ország dekriminalizálta az azonos neműek közti kapcsolatokat – a posztszovjet államok a ’90-es években törölték el ezeket a büntetőjogi tényállásokat.

Globálisan azonban még mindig kb. 70 ország fenntart ilyen tiltó törvényeket, és 12 államban akár halálbüntetés is fenyegeti az azonos nemű párokat (pl. Iránban a mai napig végeznek ki embereket emiatt)

Összességében azonban a tendencia pozitív. 2019-re 70 alá csökkent a büntetőjogilag homofób államok száma, miután olyan országok, mint India, Trinidad és Tobago vagy Angola hatályon kívül helyezték tiltásaikat.
(Megjegyzendő, hogy sajnos előfordult visszalépés is: pl. Csád 2017-ben újra kriminalizálta a homoszexualitást.)

DAntidiszkriminációs törvények és alkotmányos védelem: A ’90-es évektől kezdve fokozatosan jelentek meg olyan törvények, amelyek kifejezetten védik az LMBTQI+ embereket a diszkriminációval szemben. 1996-ban például Dél-Afrika új alkotmánya elsőként tiltotta meg kifejezetten a szexuális orientáción alapuló megkülönböztetést.

Európában az EU nagy szerepet játszott: az Európai Unió 2000/78/EK irányelve (2000) az összes tagállamban megkövetelte a szexuális irányultság miatti diszkrimináció tilalmát a munkahelyeken. Ennek hatására a 2000-es években a legtöbb európai ország törvénybe iktatta az LMBTQ-emberek védelmét a munkahelyi és egyéb területeken történő diszkrimináció ellen. Ma Európaszerte sok országban már létezik valamilyen törvényes védelem a szexuális orientáció miatti hátrányos megkülönböztetéssel szemben, és sok helyen a nemi identitás és nemi jellemzők alapján való védelem is megjelent. Ugyanakkor néhány országban (pl. Örményország, Oroszország, Törökország) továbbra sincs semmilyen védőháló, amely támogatná a kirekesztés és megbélyegzés csökkenését.

Az EU Alapjogi Chartája (21. cikk) szintén tiltja az ilyen diszkriminációt, bár egyes tagállamok – például Magyarország – ellen jelenleg is uniós jogi eljárás folyik az LMBTQ-jogok megsértése miatt.

Bejegyzett élettársi kapcsolatok és házassági egyenlőség: 1990-ben még sehol a világon nem létezett azonos neműek házassága. Az első áttörés 1989-ben Dániában történt, amikor bevezették a bejegyzett élettársi kapcsolat intézményét az azonos nemű párok számára. Ezt követte a ’90-es években több európai ország: Norvégia (1993), Svédország (1995), Izland (1996) és Franciaország (1999) vezette be a melegek élettársi kapcsolatát, Belgium pedig 1998-tól korlátozott jogokat adott a regisztrált partnereknek.

A házasodáshoz való egyenlő jog először Hollandiában valósult meg. 2001-ben a világon elsőként legalizálták a teljes jogú azonos nemű házasságot, az örökbefogadás lehetőségével együtt. Ezt gyorsan követte Belgium (2003) és Spanyolország (2005), majd a 2010-es évekre a nyugat-európai országok többségében bevezették a házassági egyenlőséget (pl. Norvégia és Svédország 2009, Portugália 2010, Dánia 2012, Franciaország 2013, Egyesült Királyság 2014–2020 között, Írország 2015. évi népszavazással stb.). Jelenleg világszerte 38 ország engedélyezi az azonos neműek házasságát, ezek közül 22 Európában található. További európai államok (10 ország) bejegyzett élettársi kapcsolati formákat biztosítanak az azonos nemű pároknak.

Fontos megjegyezni, hogy Európa keleti felében még több helyen nincs semmilyen jogi elismerése az azonos nemű pároknak (pl. Lengyelország, Szlovákia, Románia stb.), sőt 15 ország alkotmányában kifejezetten házasságként egy férfi és egy nő szövetségét definiálja, ezzel előre kizárva az azonos neműek házassági egyenlőség lehetőségét. (Ilyen alkotmányos tiltás van pl. Magyarországon, Lengyelországban, Lettországban, Oroszországban is, bár némelyik ezek közül – Magyarország, Lettország – ettől függetlenül biztosít bejegyzett élettársi kapcsolatot.)

Örökbefogadás és családjog: A házasság legalizálása magával hozta a gyermekvállalás jogát is sok helyen. Európában minden ország, ahol az azonos neműek házasságot köthetnek, engedélyezett az örökbefogadás is, míg a csak élettársi kapcsolattal rendelkező országok közül csak nagyon kevés (pl. Horvátország) ad teljes örökbefogadási jogot – legfeljebb a partner általi örökbefogadást enged néhány állam.

A reprodukciós jogok terén is történt nyitás. Egyre több helyen vehetnek igénybe azonos nemű párok mesterséges megtermékenyítést vagy béranyaságot, bár ez utóbbi sok országban továbbra is tiltott.

Transznemű emberek jogi elismerése: Bár a kérdés szorosan ide kapcsolódik, érdemes külön is kiemelni a transz jogok terén történt fejlődést. 1990-ben a transzneműséget még mentális zavarként tartották nyilván; mára a WHO új besorolása (ICD-11, 2019) már nem mentális betegségként, hanem “nemi inkongruenciaként” definiálja, jelezve a szemléletváltást. Számos ország vezetett be jogi nemváltoztatási eljárást, mely lehetővé teszi a transz embereknek, hogy hivatalos irataikban megváltoztassák nemüket. Európában 39 országban létezik valamilyen jogi nemelismerési folyamat (bár sok helyen orvosi beavatkozásokhoz vagy sterilizációhoz kötötten).

Az utóbbi években volt pár példa a “önrendelkezésen alapuló” nemváltás elfogadására is – pl. Spanyolország 2023-ban, Izland és Norvégia már korábban – ami azt jelenti, hogy orvosi feltételek nélkül, egyszerű nyilatkozattal lehet jogilag nemet váltani.
Ugyanakkor visszalépés is akad: pl. Magyarország 2020-ban törvényben tiltotta meg a transznemű embereknek a jogi nem- és névváltoztatást, lényegében “befagyasztva” a transz jogi elismerést.

Jogi trendek: Az elmúlt bő harminc év során tehát óriási jogkiterjesztések valósultak meg az LMBTQI+ közösség számára, különösen Európa és Amerika liberális demokráciáiban: a büntetőjogi üldözéstől eljutottunk a házasság és örökbefogadás jogáig, valamint a széleskörű antidiszkriminációs törvényekig. Ugyanakkor a világ jelentős részén még vannak hiányosságok vagy éppen új korlátozó szabályok. A jogi egyenlőség terén regionális szakadék figyelhető meg: Nyugat-Európa, Észak-Amerika és Dél-Amerika egyes részei élen járnak, míg Afrika, Közel-Kelet és Ázsia nagy részén az LMBTQI+ emberek továbbra is jogfosztottak vagy üldözöttek. Az olyan nemzetközi jelentések, mint az ILGA World “State-Sponsored Homophobia” kiadványai rendszeresen rámutatnak, hogy bár a jogkiterjesztés trendje összességében pozitív, azt gyakran követi konzervatív ellenreakció is.

Társadalmi attitűdök és közvélemény

Az elfogadottság változásai (1990–2025)

A közvélemény az LMBTQI+ emberek iránt világszerte fokozatosan elfogadóbbá vált 1990 óta, bár e tekintetben is jelentősek a régiós különbségek. Globális szinten a társadalmi attitűdök összefüggnek az országok gazdasági fejlettségével: a fejlett, gazdagabb országokban sokkal magasabb azok aránya, akik szerint “a homoszexualitást a társadalomnak el kell fogadnia”, míg a szegényebb, fejlődő régiókban jellemzően alacsony az elfogadottság.

Egy 2019-es Pew Research felmérés 34 országra kiterjedően kimutatta, hogy míg pl. Svédországban 94% vallott elfogadó attitűdöt, addig Nigériában csak 7% mondta azt, hogy a homoszexualitást a társadalomnak el kell fogadnia. Összességében a vizsgált országok mediánértéke 52% volt az elfogadók javára. Regionális bontásban Nyugat-Európa és Észak-Amerika a legelfogadóbb (több országban 80–90% is támogatja az elfogadást), míg Kelet-Európában megosztott a kép. Afrikában és a Közel-Keleten nagyon alacsony a tolerancia (sok helyen 10% alatti), ezzel szemben Latin-Amerikában a többség támogatja az elfogadást (a vizsgált országokban 60–70% feletti arányban)

Időbeli trendek: A rendelkezésre álló hosszú távú adatok azt mutatják, hogy általános emelkedés történt az elfogadó attitűdökben. Az USA-ban például 1994 óta folyamatosan nőtt azok aránya, akik szerint “a homoszexualitást el kell fogadni”: 1994-ben csak ~46% gondolta így, 2015-re ez ~60%-ra nőtt, majd a legális melegházasság 2015-ös bevezetése után néhány év alatt tovább emelkedett ~72%-ra. Hasonló növekedés figyelhető meg sok európai országban is: pl. Spanyolországban és Németországban a ’90-es években még megosztott volt a társadalom, mára azonban 85–90% körüli a meleg és leszbikus emberek elfogadottsága. Dél-Koreában 2002 és 2019 között 19 százalékpontos növekedést mértek (21%-ról ~40%-ra); Indiában 2014 és 2019 között 22 ponttal nőtt az elfogadás aránya, ami összefüggésben lehet a 2018-as dekriminalizációval.

Ezek a trendek azt sugallják, hogy a jogi reformok és a közéleti viták nyomán generációváltással is erősödik a tolerancia.

Nyugat vs. Kelet-Európa és Magyarország: Európán belül éles eltérések vannak, bár mindenhol javult valamelyest a helyzet a ’90-es évekhez képest. Nyugat-Európában ma már társadalmi normává vált az LMBTQI+ emberek elfogadása – pl. Hollandia, Svédország, Nagy-Britannia lakosságának ~80–90%-a elfogadó. Közép- és Kelet-Európában is emelkedett az elfogadás a korábbi évtizedekhez képest, de itt a társadalmak gyakran megosztottak maradtak: pl. Lengyelországban és Magyarországon az elmúlt évek közvélemény-kutatásai ~40–60% közötti elfogadottságot mutatnak a meleg és transz emberekkel szemben.

Fontos azonban kiemelni, hogy Magyarországon a lakosság elfogadóbb, mint azt sokan gondolnák: egy 2021-es reprezentatív felmérés szerint a magyarok 59%-a támogatja az azonos neműek házasságát, szemben a 2019-ben mért 33%-kal – vagyis két év alatt óriási ugrás történt.

Ugyanebben a felmérésben a válaszadók 69% mondta, hogy a meleg párok is lehetnek jó szülők (tehát elfogadják az örökbefogadásukat), és 74% szerint a transznemű embereknek joguk kell legyen hivatalosan megváltoztatni a nemüket. Ezek az arányok arra utalnak, hogy a magyar társadalom jelentős része elutasítja a kirekesztő retorikát.

A felmérés szerint a magyarok többsége (83–90%-a) azt is vallja, hogy a fiataloknak iskolai keretek között is hallaniuk kell a szexuális kisebbségekről, és nem hisznek abban az abszurd állításban, hogy “attól válna valaki meleggé, mert hall a témáról”.

Az elfogadottság mozgatórugói: A kutatások szerint az elfogadás növekedésének egyik fő motorja, ha az emberek személyes ismeretségeket szereznek LMBTQI+ személyekkel. Ahogy egyre több meleg és transz ember vállalja fel nyíltan önmagát (részben a javuló jogi környezet és médiaábrázolás miatt), úgy válik a többségi társadalom számára “ismerőssé” és elfogadhatóbbá a jelenség. Emellett a fiatalabb generációk világszerte lényegesen nyitottabbak: például az USA-ban a 30 év alattiak körében 15–20%-kal magasabb az elfogadás, mint a 50 felettieknél. Hasonló korosztályos különbségek Európában is kimutathatók.

A vallásosság és politikai ideológia szintén befolyásoló tényező: a szekuláris, liberális beállítottságú emberek sokkal elfogadóbbak, míg az erősen vallásos vagy konzervatív nézetű csoportok körében alacsonyabb az LMBTQI+ elfogadottság. Összességében azonban a trend az, hogy a nyitottabb nézetek terjednek – még ha lassan is – és történelmi csúcspontjára ért sok országban az LMBTQI+ emberek társadalmi elfogadottsága.

Politikai támogatottság és ellenállás

Az LMBTQI+ jogok előmozdítása mindig is erősen függött a politikai akaratoktól – és ugyanígy a jogkiterjesztések elleni ellenreakciók is gyakran politikai indíttatásúak.

Politikai támogatás és jogkiterjesztő lépések:
A ’90-es évektől kezdve egyre több politikai párt és vezető karolta fel az LMBTQI+ ügyeket a liberális demokráciákban. Nemzetközi szinten fontos lépés volt, amikor az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága 1994-ben kimondta, hogy a szexuális orientáció miatti diszkrimináció ellentétes az emberi jogokkal (Toonen kontra Ausztrália ügy). Az Európai Parlament már 1984-ben és 1994-ben is elfogadott ajánlásokat a melegek jogainak védelmében, az Európa Tanács pedig 1981-ben sürgette a homoszexualitás dekriminalizálását tagállamaiban – ezek a nyomások megágyaztak a későbbi uniós irányelveknek.

Az EU 2000-es antidiszkriminációs irányelve mellett az Európai Unió Bírósága és az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) számos precedensértékű ítélete segítette a haladást. Például az EJEB 1981-es Dudgeon-ügyben kötelezte az Egyesült Királyságot az északír homoszexualitást tiltó törvény eltörlésére; 2002-ben a Goodwin-ügyben kimondta a transznemű személyek jogát nemük jogi elismerésére; 2015-ben az Oliari kontra Olaszország ügyben pedig megállapította, hogy az államoknak legalább valamiféle jogi elismerést (pl. élettársi kapcsolatot) kell nyújtaniuk az azonos nemű pároknak.

Számos országban a bíróságok kényszerítették ki a változást, pl. Dél-Afrikában (2005) és Brazíliában (2013) alkotmánybírósági döntéssel vezették be a házassági egyenlőséget. A politika szintjén pedig a balközép és liberális pártok gyakran zászlajukra tűzték e reformokat. Nyugat-Európában a 2000-es évekre politikai konszenzus alakult ki a melegek jogegyenlőségének támogatására (még a jobbközép pártok egy része is elfogadta pl. a házassági egyenlőséget, például Németországban vagy az Egyesült Királyságban). Ezzel párhuzamosan egyre több nyíltan LMBTQ politikus jelent meg: 2011-ben Izlandon megválasztották a világ első leszbikus miniszterelnökét, 2015-ben Luxemburgban és 2019-ben Írországban is meleg miniszterelnök állt hivatalba, és sok ország parlamentjében növekedett az LMBTQ képviselők száma. Az is előrelépés, hogy több állam külpolitikájába beemelte az LMBTQ-jogok védelmét: pl. az Amerikai Egyesült Államok Obama-adminisztrációja alatt prioritásként kezelte a globális melegjogok ügyét, és Joe Biden 2021-ben ismét hangsúlyozta, hogy az USA fellép a külföldi homofób jogsértések ellen.

Az ENSZ-ben 2011-ben fogadtak el először LMBTQI+ jogokról szóló határozatot, és az ENSZ emberi jogi főbiztosa 2013-ban elindította a “Free & Equal” kampányt világszerte a szemléletformálásra. Az ilyen nemzetközi nyomás fontos védőhálót ad az aktivistáknak sok országban.

Ellenállás és visszacsapás: A haladás ugyanakkor heves ellenreakciókat is kiváltott konzervatív, nacionalista és vallási csoportok részéről. Különösen a 2010-es évektől beszélhetünk nemzetközi “anti-gender” mozgalomról, amely összehangoltan lép fel az LMBTQI+ jogok és a nők jogai ellen, “gender ideológiának” bélyegezve azokat. Ennek politikai képviselői elsősorban a jobboldali populista és szélsőkonzervatív pártok lettek Európában és másutt. Oroszország központi szerepet játszott a nemzetközi homofób retorika terjesztésében: a putyini orosz vezetés 2013-ban elfogadta a hírhedt “melegpropaganda-ellenes” törvényt, amely megtiltja “a homoszexualitás kiskorúak előtti népszerűsítését” – lényegében elfojtva minden LMBTQ láthatóságot a nyilvánosságban. Ez a modell sajnos exportálódott: Litvánia 2010-ben, Lettország 2016-ban hasonló jellegű (bár enyhébb) korlátozásokat hozott az iskolai felvilágosításban, Magyarország 2021-ben pedig egy erősen oroszmintájú “propagandatörvényt” vezetett be, amely tiltja az LMBTQ témák megjelenítését kiskorúak számára elérhető tartalmakban. Törökországban és több posztszovjet államban rendszeresen betiltják a Pride-felvonulásokat és zaklatják az LMBTQ szervezeteket (pl. Oroszország 2012-ben “külföldi ügynök” törvénnyel próbálta ellehetetleníteni az emberi jogi NGO-kat, beleértve a melegjogi csoportokat is). Lengyelországban 2019–2020-ban önkormányzatok tucatjai hirdették magukat “LMBT-mentes zónának”, a kormányzó konzervatív párt pedig nyíltan kampányolt az “LMBT-ideológia” ellen. Magyarországon 2020-ban és 2021-ben a kormány alkotmánymódosításokkal és törvényekkel gyakorlatilag leépítette a meleg és transz emberek jogait (alkotmányba iktatták a házasság heteroszexuális definícióját és a gyermekek nemének “születési nemhez kötött” elvét, betiltották a transzneműek számára a név- és nemváltoztatást, stb.). E lépések nyomán Magyarország az ILGA-Europe jogi egyenlőségi rangsorában a 2010-es évekbeli 9. helyről 2021-re a 28. helyre csúszott vissza. A 2025-ös legfrissebb riport szerint továbbra is. Az ILGA-Europe friss (2025-ös) jelentése szerint a legnagyobb visszaesést mutató európai országok között is Magyarország áll az élen.

Politikai homofób hullám Európán kívül: Amerikában egyes államokban és országokban is támadás alá került a már kivívott jogok egy része (pl. az USA-ban konzervatív politikusok újabban sorozatban hoznak transzellenes jogszabályokat és próbálják szűkíteni az iskolai LMBTQ-témákat). Afrikában néhány ország (pl. Uganda 2023-ban) újra szigorú homofób törvényeket hozott. Latin-Amerikában miközben sok állam élen jár a jogegyenlőségben, egyes helyeken (pl. Karib-térség) még mindig kriminalizált a homoszexualitás – sőt, Trinidad és Tobago fellebbviteli bírósága 2023-ban ismét kriminalizálta az azonos nemű kapcsolatot, visszafordítva egy korábbi reformot.

Emellett új jelenség, hogy a külföldi támogatások megvonásával is nehezítik az LMBTQ civil szervezetek működését egyes helyeken (például az amerikai támogatások felfüggesztése miatt Afrikában több HIV-segítő és jogvédő program került bajba).

Összességében a politikai térben mára két ellentétes irány feszül egymásnak. Az egyik oldalon demokratikus értékekre hivatkozva támogatják az LMBTQI+ közösség egyenlőségét (ezt képviselik nemzetközi szervezetek, nyugati kormányok, nagyvárosok vezetése stb.), a másik oldalon pedig a hagyományos család és vallási értékek védelmét hangoztatva próbálják visszaszorítani vagy megakadályozni a jogkiterjesztéseket. Az Európai Bizottság alelnöke, Vera Jourová nemrégiben úgy nyilatkozott: “az LMBTI-jogok ma Európában a szabadság és demokrácia fokmérőjévé váltak” – azaz ahol ezeket támadják, ott általában a jogállamiság más elemei is sérülnek. A politikai harc tehát túlmutat önmagán: az LMBTQI+ közösség helyzete sokszor indikátora egy ország általános emberi jogi és demokratikus állapotának.

Médiamegjelenés és reprezentáció alakulása

A média rendkívül fontos szerepet játszik abban, hogyan látja a társadalom az LMBTQI+ közösséget.

1990 körül a meleg, leszbikus vagy transz karakterek szinte teljesen hiányoztak a mainstream médiából, vagy ha megjelentek, akkor többnyire negatív sztereotípiák vagy gúny tárgyai voltak. A ’80-as évek végén, ’90-es évek elején a televízióban a homoszexualitást többnyire komikus figuraként vagy riportokban az AIDS-cel összefüggésben, ijesztő kontextusban említették. Ez sok LMBTQ fiatalnak azt az érzést adta, hogy titkolnia kell magát, és hogy “magányos, szomorú élet” vár rájuk.

Az 1990-es évek közepétől azonban lassú változás indult: egyre több valós személyiség és karakter jelent meg, akik nyíltan melegek voltak. 1997-ben például az amerikai ABC csatornán Ellen DeGeneres műsorvezető saját sitcomjának egyik epizódjában coming outolt – ezzel az egyik első nyíltan leszbikus főhős volt a tévében, ami óriási visszhangot váltott ki akkoriban. 1998-ban elindult a Will és Grace c. vígjátéksorozat, amely két meleg főszereplőjével popkulturális mérföldkő lett a meleg reprezentációban. 2000-ben az angol Channel 4 bemutatta a Queer as Folk sorozatot, mely kendőzetlenül mutatta be meleg fiatalok életét Manchesterben – ezt később az USA-ban is adaptálták. A valóságshow-kban is megjelentek LMBTQ emberek: 1992-ben az MTV Real World című valóságshow-ja szerepeltetett először nyíltan meleg férfit, Normot, ami sok nézőnek az első “élő” találkozást jelentette egy meleg ember hétköznapjaival.

A 2000-es években robbanásszerűen nőtt az LMBTQ karakterek és témák jelenléte. Ekkor indult olyan ikonikus sorozatok sora, mint a The L Word (leszbikus nőkről, 2004), a Transparent (transznemű szülőről, 2014), vagy mainstream sikersorozatok integráltak meleg karaktereket (pl. Szex és New York, Grace klinika, Modern család – ez utóbbiban egy meleg férfi pár nevel gyermeket, normalizálva a “szivárványcsalád” fogalmát).

A gyermek- és ifjúsági média terén is bekövetkezett a reprezentáció: a Disney és más stúdiók a 2010-es évektől kezdve belecsempésztek LMBTQ mellékszereplőket animációs filmekbe, sorozatokba (pl. a Jégvarázs 2-ben egy apró utalás egy meleg családra, vagy a Legend of Korra c. rajzfilmsorozat biszexuális főhőse). Bár ezek kicsiny lépések, jelzik a trendet, hogy az LMBTQ közösség láthatósága a popkultúrában folyamatosan nőtt.

Ezzel párhuzamosan a hír- és közéleti média diskurzusa is változott. Míg a ’90-es években sok helyen tabunak számított nyíltan beszélni pl. a homoszexualitásról, addig ma már gyakran téma a meleg jogok kérdése a politikai műsorokban is. A nyugati sajtó többnyire támogatólag és az emberi jogi keretben tárgyalja a témát.

Fontos kiemelni a szórakoztatóipar felelősségét. Hollywoodban ma már kifejezetten figyelnek a “diverz castingra” – egy 2021-es GLAAD-jelentés szerint a nagy amerikai stúdiófilmek közel 12%-ában szerepelt LMBTQ karakter, és a tévésorozatokban is rekordmagas az arányuk. Ez azért lényeges, mert a média reprezentáció és a közvélemény között kölcsönhatás van. Kutatások igazolják, hogy ha valaki pozitív LMBTQ karaktereket lát a kedvenc sorozatában, az csökkenti az előítéleteit. A legfrissebb GLAAD-jelentés szeirnt 2023-2024-ben az LMBTQ karakterek aránya visszaesett, már nem érte el a 9%-ot sem.

Természetesen a média-frontvonal is harctér a kulturális háborúkban. Az olyan országokban, ahol a kormányzat homofób/transzfób kampányt folytat, gyakran a médiát is szabályozzák ennek jegyében. Oroszország “propagandatörvénye” például megakadályozza, hogy bármilyen LMBTQ-tartalom a filmekben, hírekben 18 éven aluliak számára elérhető legyen – így lényegében cenzúrázzák a meleg karaktereket is (ezt nemrég kiterjesztették a felnőttekre szóló tartalmakra is). Magyarországon a 2021-es törvény homályos rendelkezései miatt bizonytalanságot okoztak pl. a könyvkiadásban és filmforgalmazásban – egyes kiadók figyelmeztetést kaptak, mert gyerekkönyvekben előfordult meleg karakter, és mozifilmeket soroltak át 18+ kategóriába hasonló okból. Ezek a lépések a láthatóság visszaszorítását célozzák, mert az elfogadás alapja éppen a láthatóság és normalizálás.

Mindeközben azonban a digitális média új terepet adott az LMBTQI+ embereknek: A közösségi platformokon (Facebook, YouTube, TikTok stb.) rengeteg coming out történet, ismeretterjesztő videó terjed, és a fiatal generáció sokszor innen értesül valós információkról. Bár itt is jelen vannak gyűlölködő hangok, a globális online közösség ereje jelentős – gondoljunk a #ItGetsBetter kampányra (2010), melyben több ezer videóban bíztatták világszerte a fiatal LMBTQ embereket, hogy nincsenek egyedül.

A média reprezentáció evolúciója így végső soron pozitív irányú. Az LMBTQI+ emberek ma sokkal sokszínűbb és hitelesebb módon jelennek meg a nyilvánosságban, mint 1990-ben. Ez pedig hozzájárult ahhoz, hogy a társadalmi attitűdök is javuljanak, hiszen a többség megtapasztalhatta – akár a képernyőn keresztül is –, hogy az LMBTQI+ emberek “ugyanolyan emberek”, mint bárki más, és megérdemlik az egyenlő bánásmódot.

IDAHOBIT

A Homofóbia, Transzfóbia és Bifóbia Elleni Világnap hatása (1990–2025)

Az IDAHOBIT (International Day Against Homophobia, Biphobia and Transphobia) május 17-i világnapja az elmúlt évtizedekben globális mozgalommá vált, amely évről évre kampányokra és akciókra ösztönöz kormányokat, civil szervezeteket, nemzetközi intézményeket és vállalatokat egyaránt.

Az ötlet 2004-ben született, és az első IDAHO (akkor még csak “Homofóbia Ellenes Világnap”) 2005. május 17-én volt megtartva, egy évnyi nemzetközi kampány előkészítés után. A felhívást 24 000 egyén és számos szervezet – többek között az ILGA (International Lesbian and Gay Association) és a Human Rights Watch – írta alá, támogatva az új kezdeményezést. Az akciók már az első évben több országra kiterjedtek, és olyan áttöréseket hoztak, mint az első nyílt LMBT események megrendezése a Kongói Demokratikus Köztársaságban, Bulgáriában és Kínában – ezekben az országokban korábban nem volt példa nyilvános meleg megmozdulásra.

2009-ben a kezdeményezés nevéhez hozzáadták a transzfóbiát (IDAHO → IDAHOT), hogy a transz emberek elleni erőszak és diszkrimináció is nagyobb figyelmet kapjon; ekkor egy globális petíciót is indítottak, melyet több mint 300 NGO és három Nobel-díjas is támogatott. 2015-ben a bifóbia is bekerült a névbe (IDAHOT → IDAHOBIT), jelezve a biszexuálisok láthatóságának fontosságát. A világnap azóta folyamatosan terjed. 2021-re már 130-nál is több országban tartottak IDAHOBIT megemlékezéseket vagy rendezvényeket.

Számos nemzeti és nemzetközi testület hivatalosan is elismerte a napot – például az Európai Parlament, valamint Spanyolország, Portugália, Belgium, az Egyesült Királyság, Hollandia, Franciaország, Luxemburg, Mexikó, Costa Rica, Horvátország, Venezuela kormányai is deklarálták május 17-ét a homofóbia elleni küzdelem napjának. Franciaországban szimbolikusan épp május 17-én hirdették ki 2013-ban az azonos nemű házasság törvényét is.

Civil társadalom: A világnap legfőbb motorja a civil szféra, amely évről évre kreatív kampányokkal hívja fel a figyelmet a homofóbia és transzfóbia elleni küzdelemre. Helyi és nemzetközi NGO-k, emberi jogi szervezetek szerveznek ilyenkor felvonulásokat, flashmobokat, megemlékezéseket, konferenciákat. Például számos városban rendeznek május 17-én szivárványos léggömberegetést vagy gyertyás virrasztást az LMBTQ áldozatok emlékére. A civil akciók gyakran hordoznak politikai üzenetet: 2005-ben a drasztikus akciók között szerepelt, hogy aktivisták egész napos éhségsztrájkot tartottak Párizsban, hogy felhívják az ENSZ figyelmét a homofób erőszakra. Az ILGA és más ernyőszervezetek rendszeresen ezen a napon publikálják jelentéseiket – pl. az ILGA-Europe minden évben az IDAHOBIT környékén hozza nyilvánosságra a Rainbow Europe térképet és indexet, rangsorolva az országokat LMBTI jogegyenlőség terén. 2024-ben az amerikai Human Rights Campaign az IDAHOBIT alkalmából mutatta be a “No One Left Behind” globális kisösszegű támogatási program eredményeit, mely 24 országban 25 helyi kezdeményezést segített a világnap szellemében. Emellett civil csoportok iskolai érzékenyítő foglalkozásokat, művészeti kiállításokat, filmvetítéseket szerveznek. A világnap témájához igazodva gyakran hirdetnek online kampányokat is: pl. 2020-ban a “Breaking the Silence” kampány arra buzdította az embereket, hogy osszák meg saját történeteiket a diszkriminációról, 2023-ban pedig a “Together Always: United in Diversity” jelszóval zajlott globális online kampány.

Magyarországon jellemzően a Háttér Társaság, a Budapest Pride és az Amnesty International Magyarország szokott május 17-e kapcsán közleményeket kiadni, vitákat szervezni.

Fontos megjegyezni, hogy olyan országokban, ahol a Pride-felvonulások be vannak tiltva vagy veszélyesek, gyakran az IDAHOBIT válik az egyik legfontosabb megmozdulási alkalommá az LMBTQI+ közösség számára – ilyenkor kisebb, kreatív akciókkal (pl. szivárványszínű flashmobokkal) hívják fel a figyelmet a jogaikra.

Magyarország 2025: újabb korlátozások a láthatóság ellen

2025-ben újabb szintre lépett a magyar kormány LMBTQI+ közösséggel szembeni korlátozó politikája: módosították a gyülekezési jogról szóló törvényt, amely lehetővé teszi, hogy “közerkölcsöt sértő” vagy “kiskorúak fejlődését veszélyeztető” rendezvényeket – különös tekintettel a Pride felvonulásokra – előzetesen betilthassanak. A törvénymódosítás retorikája erősen emlékeztet a 2021-es ún. „gyermekvédelmi törvény” logikájára, amely a kiskorúak védelmére hivatkozva gyakorlatilag elhallgattatja az LMBTQI+ közösséget a nyilvánosság előtt.

Az új szabályozás célkeresztjébe elsősorban a Budapest Pride és vidéki Pride-rendezvények kerültek. A kormányzati nyilatkozatok nyíltan kijelentik, hogy a cél “az utcai provokációk megakadályozása”. A gyakorlatban azonban ez a szólásszabadság és a békés gyülekezés jogának súlyos korlátozását jelenti, különösen egy olyan közösség esetében, amely számára a láthatóság és az önkifejezés a társadalmi elfogadás kulcsa.

A módosítást élesen bírálták nemzetközi jogvédő szervezetek, többek között az Amnesty International, az ILGA-Europe, valamint az ENSZ emberi jogi főbiztosának irodája is, amely arra figyelmeztetett: ez a lépés ellentétes az Európai Unió Alapjogi Chartájával és az Emberi Jogok Európai Egyezményével. A magyarországi civil szervezetek – köztük a Budapest Pride és a Háttér Társaság – “a láthatóság felszámolásának új szakaszáról” beszélnek.

A törvénytervezet elfogadásával Magyarország lett az első uniós ország, amely de jure is lehetővé teszi a Pride rendezvények betiltását általános, gumiszabályokra hivatkozva – ezzel újabb példát szolgáltatva arra, hogy az LMBTQI+ közösség jogai a demokratikus intézmények eróziójával párhuzamosan szűkülnek.

Végezetül itt a Rainbow Map, ahol országonként láthatjuk, hogy az indikátorok vizsgálata alapján hol hogyan alakul az LMBTQI+ közösség tagjainak elfogadása. Sajnos Magyarország itt sem szerepelt túl jól, de a változás, a változtatás joga és lehetősége a mi kezünkben van.