2010. júliusában nevezték ki az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményének (UNFCCC) ügyvezető titkárává, mindössze fél évvel a koppenhágai COP15 klímacsúcs sikertelensége után. A következő hat évben újjáépítette a nemzetközi klímatárgyalási folyamatot, amely végül a 2015-ös Párizsi Klímaegyezményhez vezetett – ezt széles körben a nemzetközi klímapolitika történelmi mérföldkövének tekintik.
Korai évek
1956. augusztus 7-én született a Costa Rica-i San Joséban. Édesapja, José Figueres Ferrer, három alkalommal is Costa Rica elnöke volt. Bátyja, José Figueres Olsen szintén Costa Rica elnöke volt 1994 és 1998 között.
A család La Lucha településen élt. Később a fővárosban tanult. Egy évet Angliában töltött, ezt követően a pennsylvaniai Swarthmore College hallgatója lett, ahol 1979-ben szerzett diplomát.
Tanulmányai
Antropológiai tanulmányai részeként egy évet töltött a Costa Rica délkeleti részén fekvő, távoli őslakos Bribri közösségben, Talamancában. Ezt követően a London School of Economics intézményében szerzett mesterdiplomát szociálantropológiából. Mellette szervezetfejlesztési tanúsítványt is a Georgetown University-n.
Első lánya, Naima, 1988-ban Guatemalában, második lánya, Yihana pedig 1989-ben Washington D.C.-ben született.
Korai szakmai pályafutása
1982 és 1985 között Costa Rica bonni nagykövetségén miniszteri tanácsosként dolgozott. 1987-ben visszatért Costa Ricába, ahol a Tervezési Minisztérium nemzetközi együttműködési igazgatója lett. 1988 és 1990 között a mezőgazdasági miniszter kabinetfőnökeként dolgozott.
1994-ben az Renewable Energy in the Americas (REIA) kezdeményezés igazgatója lett, amely ma az Amerikai Államok Szervezetének (OAS) keretében működik.
1995-ben megalapította az Amerika Fenntartható Fejlődési Központját, egy nonprofit szervezetet, amelynek célja a latin-amerikai országok aktív részvételének elősegítése volt az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményében.
Nemzetközi klímatárgyaló
Costa Rica képviselőjeként 1995 és 2010 között az ENSZ klímaváltozási tárgyalásainak egyik meghatározó tárgyalója volt.
1997-ben kulcsszerepet játszott annak a nemzetközi stratégiának a kidolgozásában, amely biztosította a fejlődő országok támogatását a Kiotói Jegyzőkönyv és a Tiszta Fejlesztési Mechanizmus (Clean Development Mechanism – CDM) elfogadásához.
2002-ben Figueres javasolta az úgynevezett szektorális CDM koncepcióját, amely lehetővé tette volna, hogy a fejlődő országok ne csupán egyedi projektekkel, hanem teljes ágazati vagy regionális programokkal csökkentsék kibocsátásaikat.
2005-ben publikált tanulmányában kidolgozta a programalapú CDM modelljét, amely szerint a kibocsátáscsökkentés nem egyetlen beruházás eredménye, hanem számos, időben egymásra épülő intézkedésből álló kormányzati vagy önkéntes program révén valósul meg.
Az elképzelést még ugyanabban az évben bemutatta a montreali COP11 konferencián, ahol sikerült megszereznie a G77 és Kína támogatását. Ezt követően több éven át tárgyalt az iparosodott országokkal, míg végül a Részes Felek Konferenciája hivatalosan is elfogadta a „programok programja” (Programmes of Activities – PoA) megközelítést a CDM részeként.
Az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményének vezetése
A 2009-es, sikertelen koppenhágai COP15 klímakonferenciát követően az ENSZ főtitkára 2010. júliusától Christiana Figuerest nevezte ki az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményének (UNFCCC) ügyvezető titkárává.
Hivatalba lépésekor stratégiai szemléletváltást sürgetett. A Kiotói Jegyzőkönyv felülről lefelé (top-down) irányított megközelítését egy alulról építkező (bottom-up) modellre kívánta felváltani, amelyben az országok saját nemzeti érdekeik mentén, ugyanakkor a tudományos eredmények figyelembevételével vállalnak kötelezettségeket.
Ügyvezető titkárként a klímatitkárság hat egymást követő éves tárgyalási fordulóját vezette, amelyek végül a 2015-ös Párizsi Klímaegyezmény elfogadásához vezettek.
A cancúni fordulat
A 2010-es COP16 jelentős fordulópontot jelentett a koppenhágai kudarc után. A konferencián átfogó intézményrendszert hoztak létre a fejlődő országok támogatására, többek között:
- a Zöld Klímaalapot (Green Climate Fund),
- az UNFCCC Technológiai Mechanizmusát,
- valamint a Cancúni Alkalmazkodási Keretrendszert (Cancun Adaptation Framework).
A globális megállapodás felé
A 2011-es durbani COP17 konferencián a kormányok először vállalták közösen, hogy 2015-re kidolgoznak egy minden országra kiterjedő új klímamegállapodást, amely 2020 után lép hatályba.
A 2012-es dohai COP18 során megkezdődött az új jogi keretrendszer kidolgozása, miközben elfogadták a Kiotói Jegyzőkönyv második kötelezettségvállalási időszakát is.
A 2013-as varsói COP19 konferencián folytatódtak a tárgyalások, emellett elfogadták
- az erdőirtásból és erdőpusztulásból származó kibocsátások csökkentésének szabályrendszerét (REDD+),
- valamint létrehozták a hosszú távú klímaváltozás okozta veszteségek és károk kezelésének mechanizmusát.
A 2014-es limai COP20 konferencián a kormányok meghatározták a készülő megállapodás alapvető elemeit, és elfogadták azokat a szabályokat, amelyek alapján az országok benyújthatták nemzeti klímavállalásaikat a 2015-ös párizsi tárgyalások előtt.
Ettől kezdve Figueres fő célja az volt, hogy a készülő egyezmény kellően ambiciózus, tudományosan megalapozott és hosszú távon is működőképes legyen.
A Párizsi Klímaegyezmény
A 2015. decemberében megrendezett COP21, Párizsban, a nemzetközi klímapolitika egyik legnagyobb sikereként vonult be a történelembe.
155 állam- és kormányfő vett részt a konferencia nyitónapján, ezzel is erős politikai üzenetet küldve az ambiciózus megállapodás támogatásáról.
A konferencia utolsó napján, mind a 195 részes állama egyhangúlag elfogadta a Párizsi Megállapodást, amelynek célja a világgazdaság tudatos átalakítása egy alacsony szén-dioxid-kibocsátású, ugyanakkor ellenállóbb gazdasági modell irányába.
A klímapolitika társadalmi bázisának kiszélesítése
UNFCCC-nél töltött hivatali ideje alatt nemzeti és szubnacionális kormányokat, vállalatokat és civil aktivistákat, pénzügyi intézményeket és nem kormányzati szervezeteket fogott össze annak érdekében, hogy megszülessen a történelmi jelentőségű Párizsi Klímaegyezmény. E kiemelkedő eredményéért egy új, együttműködésen alapuló diplomáciai megközelítés megteremtőjeként ismerik el, és számos nemzetközi díjjal tüntették ki.
A Teaching Negotiation Center 2026-ban megjelent elemzése Christiana Figueres munkáját a modern tárgyalásvezetés egyik kiemelkedő példájaként mutatja be.
Az UNFCCC utáni pályafutása
Miután befejezte munkáját az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményének (UNFCCC) ügyvezető titkáraként, a Mission 2020 kezdeményezés koordinátoraként dolgozott, valamint a The Lancet Countdown: Tracking Progress on Health and Climate Change tanácsadó testületének elnöke volt.
Azóta is aktívan dolgozik a klímaváltozás elleni globális fellépés felgyorsításán. Jelenleg a Global Optimism társalapítója, az Outrage + Optimism podcast társműsorvezetője, valamint The Future We Choose: The Stubborn Optimists’ Guide to the Climate Crisis (Az általunk választott jövő: A rendíthetetlen optimisták útmutatója a klímaválsághoz) című könyv társszerzője.
Figueres több vállalati és tanácsadó testület tagja, rendszeresen tart előadásokat, és gyakori megszólalója a nemzetközi médiának.
