A UNEP 2026-os jelentése, a Túllépés korlátozása, azon a következtetésen alapul, amelyet az ügynökség évekig próbált elkerülni, hogy nyíltan kimondja: a világ hamarosan átlépi az 1,5 °C-ot. Egyetlen, a küszöb fölötti forró év még nem jelenti a küszöb átlépését; 2024 volt az első teljes naptári év, amely túllépte azt, és a 2025-ig tartó hároméves átlag is meghaladta. A párizsi célkitűzés szempontjából a hosszú távú felmelegedés számít, amelyet általában évtizedek alatt értékelnek (bár maga a szerződés nem határoz meg pontos átlagolási időszakot). A kibocsátások azonban nem csökkentek elég gyorsan ahhoz, hogy a hosszú távú átlagot a következő néhány évben 1,5 °C alatt tartsuk, így azt már biztosan át fogjuk lépni.
Mindez nem jelenti azt, hogy a célt le kellene söpörnünk az asztalról. Sőt! A 1,5 °C-os cél továbbra is hosszú távú referenciaérték, és annak átlépése sosem lesz biztonságos vagy elfogadható. „Nincsenek jó eredmények, ha 1,5 °C felett maradunk” – nyilatkozta Inger Andersen, a UNEP ügyvezető igazgatója. Ami változik, az a megközelítés iránya. A célt most felülről kell elérni, és az 1,8 °C az, ahol ez ijesztővé válik, mert a jelentés azt is megállapítja, hogy ha a felmelegedés jóval 1,8 °C fölé emelkedik, akkor azt már nagyon nehéz lesz 1,5 °C-ra visszahúzni ebben az évszázadban.
A 1,5 °C-os hőmérséklet-emelkedés már veszélyes. A 1,5 °C-os világ már most is magas vagy nagyon magas kockázatokkal jár a természeti és emberi rendszerekben. Hatodik Értékelő Jelentésében (AR6) az IPCC átfogó értékelést adott a 1,5 °C-os globális felmelegedési szint főbb kockázatairól. Konkrétan magas vagy nagyon magas kockázatokat azonosított az egyedi és veszélyeztetett rendszerek, köztük a korallzátonyok és más biodiverzitási gócpontok, valamint a krioszféra, beleértve az Északi-sarkvidéket és a hegyi gleccsereket. Az IPCC értékelésében a nagyon magas kockázatok „súlyos hatásokat és jelentős visszafordíthatatlanságot vagy az éghajlattal kapcsolatos veszélyek tartósságát jelentik, a veszély vagy hatások/kockázat jellege miatti korlátozott alkalmazkodóképességgel kombinálva”. Az IPCC AR6 idején a 1,5 °C-os globális felmelegedési szintet – amit 20 éves átlagként határoztak meg – még nem érték el. Miután 2024 volt az első olyan egyedi év, amikor a globális átlaghőmérséklet meghaladta a 1,5 °C-ot, a világ most egy 20 éves időszakba lépett, amiben az átlagos felmelegedés 1,5 °C.
Az AR6-ban értékelt hatások közül sok már kezd kibontakozni. 2023 és 2025 között a trópusi korallzátonyok több mint 80%-án tapasztaltak korallfehéredési eseményeket, tömeges korallfehéredést pedig legalább 83 országban és területen dokumentáltak. Az éghajlatváltozás okozta globális biodiverzitás-csökkenés is felgyorsul.
2025 februárjában az arktiszi és antarktiszi tengeri jég együttesen elérte minden idők minimumát, és a legrégebbi és legvastagabb többéves jég több mint 95%-kal csökkent az 1980-as évek óta. Az 1970-es évek óta bekövetkezett a gleccserek teljes globális tömegvesztésének több mint 40%-a az elmúlt évtizedben (2015–2024) történt, ebből 6% csak 2023-ban veszett el.
A szélsőséges időjárás már most is fokozódik. Az IPCC AR6 a szélsőséges időjárási események jelentette kockázatokat 1,5 °C-os felmelegedés mellett magasnak értékelte, olyan példátlan eseményekkel, amelyek a globális felmelegedés nélkül gyakorlatilag lehetetlenek lettek volna. Az ilyen események egyre gyakoribbak, intenzívebbek és szélesebb körben elterjedtek.
Az elmúlt két évtizedben több mint 50 példátlan, nagy hatású hőhullám-eseményt dokumentáltak. Ezzel egyidejűleg a globális felmelegedés növelte a trópusi ciklonok, valamint számos árvíz-, aszály- és erdőtűzesemény valószínűségét és intenzitását. 2024 májusa és 2025 májusa között a világ népességének körülbelül fele legalább 30 napon át szélsőséges hőséget tapasztalt. Ennek következtében a hőséggel összefüggő halálozások száma világszerte növekszik. A 2025-ös európai nyári hőhullám idején például a hőséggel összefüggő halálesetek száma a becslések szerint megháromszorozódott, és ezt a növekedést a globális felmelegedésnek tulajdonítják.
A túllépés egy útvonal, nem csak egy pillanat
A globális szintű hőmérséklet-változás nem hirtelen következik be. Ez egy több évtizedes kibontakozás. Ideális esetben, ha korlátozni tudjuk a csúcshőmérsékletet, majd vissza tudjuk hozni, akkor a 1,5 °C-os túllépés egy görbévé válik, amit a jelentés „túllépési csúcs és csökkenési útvonalnak”, vagy röviden „túllövési útvonalnak” nevez.
Az útvonal egy négy szakaszból álló pályát ír le, a hőmérséklet túllépésétől (1,5 °C felett) a csúcson át (ideális esetben 2 °C alatt tartva), a csökkenésig és végül a stabilizációig. Az útvonal azonban nem előre meghatározott; minden végrehajtott döntés és intézkedés meghatározza a pályáját.
A görbe alakja kulcsfontosságú a kockázat felméréséhez. A túllépés időtartama és a csúcs nagysága közvetlenül befolyásolja, hogy a klímaváltozás milyen súlyosan fogja érinteni a világot. Fontos megérteni, hogy a görbe lefelé irányuló oldala, amely visszahoz minket a 1,5 °C-ra – vagy még jobb, ha az alá –, nem adott. Ez a most meghozott és a jövőben is folytatandó mérséklési intézkedésektől függ. Más szóval, minél laposabb és rövidebb a görbe, annál jobb – és ez rajtunk múlik.
A globális felmelegedés visszafordítása lassú és nehéz folyamat lesz. Körülbelül 220 Gt CO₂ kumulatív nettó negatív kibocsátásra van szükség ahhoz, hogy a globális hőmérsékletet körülbelül 0,1 °C-kal csökkentsük. Következésképp a CO₂ légkörből történő eltávolításának fenntartható üteme kulcsfontosságú a nettó negatív CO₂-kibocsátáshoz, ami viszont meghatározza a hőmérséklet-csökkenés ütemét. Még olyan forgatókönyvek esetén is, ahol a nettó negatív CO₂-kibocsátás eléri az évi 10 Gt CO₂-t, vagyis a jelenlegi CO₂-kibocsátás körülbelül negyedét, a felmelegedés évtizedenként csak körülbelül 0,05 °C-kal fordulhat vissza. Más szóval, egy évtizednyi globális felmelegedés (ami a jelenlegi, körülbelül 0,25 °C / évtized ütemben zajlik) visszafordítása körülbelül 50 évig is eltarthat, még az optimista CDR-feltevések mellett is. A jelenlegi telepítések jóval ezek alatt a szintek alatt maradnak: az elmúlt évtizedben a tartós szárazföldi CDR átlagosan évi 2 Gt CO₂-t távolított el, míg az új CDR-módszerek, amelyek a szén-dioxid megkötésére és tárolására szolgáló technológiákat alkalmaznak, ennek a mennyiségnek körülbelül egy ezred részét távolították el.
A jelentésben felvázolt útnak furcsa neve és egyszerű alakja van: túllépés, csúcs és csökkenés. A felmelegedés átlépi a vonalat, eléri a csúcsot, ott marad, majd a század későbbi szakaszában visszaesik 1,5 °C alá. A UNEP szerint négy szakaszról van szó, az átlépéstől a csúcson át a csökkenésen át a vonal alatti végső lecsillapodásig. A jelentés szerint ez semmiképpen sem elfogadható vagy kívánatos útvonal, hanem egyszerűen a legjobb fennmaradó lehetőség. A túllövés azt a sarokpontot írja le, ahová a világ visszahúzódott, és az egyetlen fennmaradó kiutat. Ha új célként, vagy a mostani lendületre és későbbi takarításra jogosító engedélyként értelmezzük, akkor teljesen téves a helyzet.
Minden tizedfok egy másik világ
A Párizsi Megállapodás 2. cikke kötelezi a nemzeteket arra, hogy a globális átlaghőmérséklet-emelkedést jóval 2 °C alatt tartsák az iparosodás előtti szinthez képest, ideális esetben 1,5 °C-on. Az 1,5 °C-ot azonban soha nem tekintették „biztonságosnak”.
Még most is egyre súlyosabb hőhullámokat, tüzeket, aszályokat, szélsőséges időjárási viszonyokat és egyéb, az embereket és az ökoszisztémákat fenyegető kockázatokat tapasztalunk. Ahogy túllépjük az 1,5 °C-ot, az éghajlati hatások nemlineárisan erősödni fognak. Ez visszafordíthatatlan fordulópontokhoz vezethet, mint például az amazonasi esőerdők pusztulása, a permafroszt olvadása és a jégtakarók összeomlása. Az enyhítés költségei az egekbe szöknek, mivel egyre inkább a szén-dioxid-megkötésre leszünk kényszerítve, nem pedig pusztán a kibocsátáscsökkentésre. Az éghajlati viszonyok korlátokat szabnak az alkalmazkodásnak, felvetve az emberi igazságosság dilemmáit – mint például a kényszermigráció, a fejlődő kis szigetállamok elárasztása, és hogy a globális élelmiszertermelés 2050-re akár 14%-kal is csökkenhet.
A közvetlen prioritás ezért továbbra is a gyors és fenntartható kibocsátáscsökkentés.
Mivel a csúcs már nem 1,5 °C lesz, a küzdelem az lesz, hogy ezt a csúcspontot a lehető legalacsonyabban tartsuk. 1,6 az 1,8 helyett. 1,8 a 2,1 helyett. Ezek nem kerekítési hibák. A UNEP minden egyes lépéshez valódi károkat társít. A globális élelmiszertermelés akár 14%-kal is csökkenhet 2050-re, ha az alkalmazkodás késik. A gleccserek tömegük több mint negyedét elveszíthetik az évszázad végére, ami évtizedekre megváltoztatja az általuk táplált medencék vízellátását.
A magasabb hőmérsékletcsúcsok növelik annak esélyét is, hogy átlépjünk olyan küszöbértékeket, amelyek már soha nem állnak vissza. A jelentés négyet nevez meg ezek közül:
- a nyugat-antarktiszi jégtakarót,
- a grönlandi jégtakarót,
- az atlanti áramlást, amely Észak-Európát mérsékelt éghajlaton tartja, és
- az Amazonast.
Ha ezeken a csúcsokon átbillenünk, a veszteség egy része végleg bezárul, még akkor is, ha a világ később visszaállítja a hőmérsékletet. Egy átmeneti túllépés túlélhető lehet. Egy állandó túllépés nem, és a csúcs magassága dönti el, hogy végül mi lesz.
A csökkentés és az alkalmazkodás többé nem különálló feladatok
A jelentés hangsúlyozza, hogy nem engedhetjük meg magunknak, hogy a mérséklést és az alkalmazkodást külön kezeljük. Ezeket egyszerre, nagy léptékben, nagyobb ambícióval és összekapcsolódó módon kell felgyorsítani. A nettó nulla kibocsátás elérése elegendő lehet a felmelegedés megállításához, de az éghajlat 1,5 °C alatti stabilizálásához nettó negatívnak kell lennünk.
A jelentés azt is szemlélteti, hogy mennyire függenek egymástól a mérséklés és az alkalmazkodás. Az elégtelen mérséklés alkalmazkodási korlátokhoz vezethet, amikor az éghajlati kockázatok olyan súlyosak lesznek, hogy az alkalmazkodás már nem jöhet szóba.
A kibocsátáscsökkentést és a hatásokhoz való alkalmazkodást éveken át két külön részleg irányította, két költségvetéssel és két ütemtervvel. A jelentés szerint ez a különállás már nem tartható fenn. A gyenge csökkentés növeli a károkat, ami a vészhelyzeti reagálásra fordítja a pénzt, és eltereli az átmenetet, ami tovább gyengíti a csökkentést. A gyenge alkalmazkodás veszélyezteti magát az alacsony szén-dioxid-kibocsátású kiépítést. Egy naperőmű nem sokat ér, ha a be nem tervezett árvíz elpusztítja a mellette lévő alállomást. És még a tökéletes kibocsátáscsökkentés is szükségessé tenné az alkalmazkodást, mivel a 1,5 °C már most is veszélyes a legtöbb közösség és ökoszisztéma számára.
A reagálás három fázisa
Egy azonnali, gyors, mélyreható csökkentési fázis, amely a metánra és más rövid élettartamú szennyező anyagokra összpontosít, amelyek erősen melegítenek és gyorsan kiürülnek a levegőből, ami a leggyorsabb módja a rövid távú csúcs elérésének.
Egy fékezési fázis a csúcs körül, amely a nettó nulla elérésére törekszik, miközben a legrosszabb hatásokat kezeli, amint azok bekövetkeznek.
Egy hosszú ellenállóképességi fázis lefelé haladva, nettó negatív kibocsátással, és azzal élve, ami addigra állandóvá vált.
Ezek nem annyira egymás után következnek, mint inkább egymásra halmozódnak, egyenetlenül, régióról régióra.
A 1,5°C jogi mércévé válik
A jogi változás több figyelmet érdemel a testületektől, mint amennyit most kap. 2025-ben a Nemzetközi Bíróság az államok éghajlati kötelezettségeiről szóló tanácsadó véleményében a 1,5 °C-ot a felek által a Párizsi Megállapodás keretében elfogadott elsődleges hőmérsékleti célként kezelte. 2026-ban az ENSZ Közgyűlése elfogadott egy határozatot (A/RES/80/263), amely jóváhagyta ezt a véleményt. A UNEP a túllépés jogi oldalát saját elemzésével adja meg, és a következménye egyértelmű. Egy jogilag megerősített, majd fizikailag megszegett hőmérsékleti cél valószínűleg a pereskedés termékeny talajává válik.
Mind a vélemény, mind a határozat az államok kötelezettségeire vonatkozik, nem közvetlenül a vállalatokra. De egy erősebb nemzetközi mérce ritkán marad ott. Beépül a hazai közzétételi, értékpapír-, társasági és kártérítési jogba, ahol a vállalatok kitettségét ténylegesen eldöntik, és ezen az úton a pereskedés valószínűleg azt vizsgálja, hogy ki folytatta a kibocsátást a kockázatok megértése után, mit mondtak a vállalatok a befektetőknek, és mikor. Az átállási terveket és közzétételeket meg lehet vizsgálni abból a szempontból is, hogy valósak, vagy csak hangzatosak voltak-e, és egyes joghatóságokban az éghajlati kockázatot egyre inkább az igazgatók szokásos pénzügyi körültekintésének tekintik, nem pedig opcionális értéknek. Egy főként kommunikációs gyakorlatként megírt éghajlati stratégia a bíróságon bizonyítékként szolgálhat arra vonatkozóan, hogy egy vállalat mit tudott, ígért és tett.
Ki fizet a határérték átlépéséért?
A túllépés nem oszlik el egyenletesen. Azok az emberek, akik a legkevésbé okozták a felmelegedést, vannak kitéve a legrosszabb hatásoknak a legtovább. Egyes sebezhető államok esetében előfordulhat, hogy még akkor sem lesz érdemi fellendülés, ha a felmelegedést később visszafordítják. A UNEP egyértelműen kimondja, hogy a legnagyobb történelmi felelősséggel és a legnagyobb kapacitással rendelkező országoknak kell a legkeményebben és a leggyorsabban csökkenteniük a kibocsátásokat, és hogy a pénzügyeknek és a technológiának azok felé kell elmozdulniuk, amelyek mindkettőből a legkevesebbet tudhatják magukénak, hogy a legkisebb kibocsátók ne maradjanak magukra, amikor a legnagyobb számlát kell viselni.
A kis szigetállamok ennek egy olyan változatával szembesülnek, amelynek még nincs kidolgozott kormányzása. Területük lakhatatlanná válhat a túllépés során, és akkor is összeomolhat, ha a globális hőmérséklet később visszaesik. Mi lesz egy nemzet szuverenitásával, amikor maga a nemzet eltűnik? A nemzetközi jog elkezdett mozgolódni ezen a téren, korai lépésekkel annak elfogadása felé, hogy egy állam a földje elvesztése után is fennmaradhat, de a terület, az emberek és a jogok gyakorlati kérdései messze nem rendezettek. A jelentés pontosan erre az esetre új kormányzási rendszerek kidolgozását szorgalmazza.
A veszteség ráadásul nem minden esetben fordul vissza a hőmérséklet csökkenésével. A tengerszint a felmelegedési csúcsok után is folyamatosan emelkedik. A kihalt fajok nem térnek vissza. Azok az ökoszisztémák, amelyek új állapotba kerülnek, általában ott is maradnak. Mire a görbe visszahajlik a 1,5 °C felé, a közösségek már elköltözhettek, és a hőtermelés céljából újjáépített mezőgazdasági területeket esetleg újra kell építeni. A 1,5 °C-ra való visszatérés nem azt jelenti, hogy visszatérünk ahhoz a világhoz, amely 1,5 °C-on létezett.
A szén-dioxid-eltávolítás (CDR) kérdése
A CDR a szén-dioxid légkörből történő kivonásának és biztonságos tárolásának folyamata. A jelentés elismeri, hogy még a legkisebb túllépéssel járó útvonalak is megkövetelik a CDR növelését.
A CDR-t két kategóriába sorolja. Van a hagyományos CDR, amely olyan ökológiai alapú gyakorlatokat foglal magában, mint az erdőtelepítés és a talajgazdálkodás, amelyek fokozzák a szén-dioxid-tárolást az ökoszisztémákban. És van az új CDR, amely olyan technológiákat használ, mint a közvetlen levegőből történő leválasztás és kémiai rendszerek a szén-dioxid eltávolítására a levegőből.
A hagyományos CDR a legkézenfekvőbb. Ehhez azonban földterületre van szükség, és a világnak újra kellene gondolnia, hogyan használja fel a rendelkezésre álló földet, különösen a mezőgazdaság és a megélhetés tekintetében. Nem garantálja a biztonságos tárolást sem. A hőmérséklet-emelkedés, az aszály és a bozóttüzek felszabadíthatják a megkötött szenet az erdőkből és a tájakból.
Az új CDR esetén pedig a technológia nem bizonyított, és lényegesen drágább is, mint a hagyományos CDR (a szén-dioxid-megkötés tonnánként akár 600 $-ba is kerülhet). A jelentés szerint a szén-dioxid-megkötés érdemi mérsékléséhez a jelenleg megkötött szén-dioxid mennyiségét 2050-re meg kellene háromszorozni, ha nem megnégyszerezni. Azonban a kapacitása is korlátozott.
A modellek azt mutatják, hogy a CDR ebben az évszázadban csak néhány tizedfoknyi felmelegedés-visszafordításhoz járulhat hozzá – ez döntő fontosságú hozzájárulás, de önmagában nem elegendő. A jelentés pedig hangsúlyozza, hogy „nem helyettesíti a szén-dioxid, a metán és más üvegházhatású gázok kibocsátásának gyors csökkentését”.
Összességében tehát a CDR sem támasztja alá azt az elképzelést, hogy a túllépés könnyen visszafordítható. Ez a korlát matematikai alapon nyugszik. A 1,5 °C alá való visszaállítás azt jelenti, hogy a kibocsátások csökkentése mellett a levegőből is ki kell vonni a szenet. A kínálati lépték azonban kicsi. Az erdők révén történő szén eltávolítása ahhoz elég, hogy a globális hőmérsékletet egyetlen tizedfokkal csökkentsék, a mai ütemben több mint száz évnyi telepítést igényelne, miközben a maradék kibocsátás már nulla. Még az eltávolítás optimista felskálázása mellett is valószínűtlen, hogy a hagyományos és a mesterséges módszerek együtt az egész évszázadban néhány tizedfoknál többet visszafordítana. A mesterséges útvonalak pedig egy fizikai felső határt érnek el. A nettó nulla továbbra is azt jelenti, hogy évről évre elássuk azokat a kibocsátásokat, amelyeket nem lehet csökkenteni. A jelentés azonban figyelmeztet, hogy ez a folyamatosan növekvő összeg 2200 körül kimerítheti a világ becsült földalatti tárolóit. Az eltávolítás a túllépés kezelésének egyik módja, amelyre a kibocsátások csökkentése mellett van szükség, és soha nem helyettesítheti azt. Bárki, aki az eltávolítást a késedelem megfizethetőségének okaként árulja, olyasmit ígér, amit a számok nem tudnak teljesíteni.
A csökkenő hőmérséklet már nem fogja visszahozni a „normális” világot
Hogyan fog kinézni a világ, amikor a hőmérséklet csökken, és az éghajlat stabilizálódik? A jelentés szerint nem tudjuk.
A 1,5 °C-os átlaghőmérséklet túllépésével óriási változások fognak bekövetkezni az ökológiai és emberi rendszerekben. De mivel a bolygószint változásai különböző sebességgel bontakoznak ki, rengeteg „ismeretlen” tényező vár arra, hogy pontosan mi, mikor és milyen mértékben fog megváltozni – a tengerszint emelkedése, a krioszféra olvadása, a fajok kihalása, az ökoszisztéma-változások, az emberi elvándorlás, az élelmiszer- és vízrendszerek változásai, valamint a kormányok intézkedései és reakciói.
Ahogy Mirey Atallah, a UNEP Alkalmazkodási és Rezíliencia Osztályának vezetője és a jelentés koordinátora fogalmaz: az éghajlati rendszer egy hatalmas kazánhoz hasonlóan viselkedik. A kibocsátások csökkentése lecsillapítja a lángot; a nettó nulla kibocsátás elérése leállítja a felmelegedés fokozását. De a már felhalmozódott hő nem tűnik el. Az óceánoknak, a jégtakaróknak és az ökoszisztémáknak évtizedekbe vagy még hosszabb időbe telik, mire reagálnak, mire reagálnak. A hőmérséklet csökkentéséhez pedig több kell, mint egyszerűen elzárni a gázt.
A túllépési útvonal mélyreható kérdéseket is felvet a kormányzás és az igazságosság terén. Ki dönti el, hogy mi kerül védelemre, újjáépítésre vagy elhagyásra? Mi történik azokon a helyeken, ahol az alkalmazkodási határokat elérik? Mi történik azokkal a helyekkel, amelyek lakhatatlanná válnak? Ki viseli a költségeket?
Kulcsüzenet
A jelentés központi üzenete, hogy korlátozzuk ezen kérdőjelek méretét azáltal, hogy a csúcsfelmelegedést a lehető legalacsonyabban tartjuk, a túllépés időtartamát lerövidítjük, és már most cselekszünk, hogy a lehető legnagyobb rugalmasságot megőrizzük a jövő számára.
„Minden elkerült foktöredék csökkenti a kockázatokat.
Minden év, amellyel a túllépés időtartama lerövidül, csökkenti a kitettséget.
Minden befektetés a rugalmasságba megőrzi a jövőbeli lehetőségeket.”
A jelentés nem tekinti garantáltnak a végső csökkenést. A csúcs magassága, a vonal felett töltött évek száma, a kár mélysége: mindez még mindig együtt változik a következő néhány év, nem pedig a következő néhány évtized eseményeivel. Minden egyes megtartott foktöredék megkímél valakit a valódi károsodástól. Minden év, amelynek lerövidül a túllépése, csökkenti valakinek a kitettségét.
A jelentés azért emeli ki az 1,8 °C-os értéket, hogy megmutassa, melyek azok a lehetőségek, amik még nyitottak. Hangsúlyozom, egyelőre nyitottak. De ez az ablak nem marad sokáig nyitva.
Ez minden bizonnyal a novemberi COP31 klímacsúcs egyik központi kérdése is lesz, ahol kiderülhet, mennyire sikerül ezt a még nyitva álló lehetőséget megragadni.
