Az első, karbonpiaccal kapcsolatos hír 16 éve jelent meg a blogon. Aztán az elmúlt években már inkább a kritikákat mutattuk be. Ahogy minden változik, úgy talán ez is, ezért most ehhez a szakmához nálunk sokkal közelebb álló Tóth Leventének, a mitigia alapítójának cikkét tesszük közzé, aki a tavalyi évről szóló önkéntes karbonpiaci jelentés kapcsán ragadott klaviatúrát. Lesz-e karbonpiaci forradalom? Tisztul-e a kép? És a legfontosabb: lesz-e ennek valódi hatása az éghajlatváltozásra?
Vannak történelemformáló pillanatok, ilyen volt az is, amikor Luther Márton kiszögezte híres tételeit a wittenbergi templom falára. Luther bátor fellépése hozta el a reformációt, amely véget vetett a búcsúcédulák középkori korrupt világának, és amelyből kialakult protestáns etika, mint az újkori európai kultúra és gazdasági prosperitás egyik alapja. Nem tartom magam csodaváró alkatnak, de a nemzetközi karbonpiac trendjeit hitelesítő, washingtoni székhelyű Ecosystem Marketplace által a minap közzétett éves összefoglaló jelentést többször is visszaolvastam, nem értek-e félre valamit. De nem, sőt, a jelentés megidézte számomra Luther Márton alakját.
Mit is mond a jelentés?
Az Ecosystem Marketplace által a 2024-es önkéntes karbonpiaci adatokból készült „State of the Voluntary Carbon Market (SOVCM)” jelentés több jelentős változásra is felhívja az olvasók figyelmét. Elsőként arra, hogy a megújuló energia alapú és (eső)erdővédelmi projektekből származó kibocsátáselkerülésre épülő projektek súlya jelentős mértékben csökkent az előző évekhez képest, pedig eleddig hagyományosan ez volt a két legfőbb karbonpiaci termékkategória. A jelentés legfontosabb megállapítása viszont szerintem az, hogy a piaci szereplők egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek a minőségre és az integritásra. Ennek következtében forradalmi átalakulás zajlik éppen a karbonpiacon, jobbára még a média radarja alatt: a karbonkivonási projektek gyorsuló ütemben veszik át a vezető szerepet a kibocsátáscsökkentéstől. Megpróbálom hétköznapi nyelven elmagyarázni ennek a jelentőségét.
Gyorstalpaló az önkéntes karbonpiacról
Ahhoz, hogy egész történetet megértsük, kell egy kis gyorstalpaló. A karbonpiacról röviden azt érdemes tudni, hogy kötelező és önkéntes piacokra osztható. Az előbbi a jogszabályi kötelezettségen alapuló kibocsátáscsökkentések államilag, vagy szupranacionálisan szervezett piaca (pl. EU kibocsátáskereskedelmi rendszere az EU ETS). Ezzel szemben az önkéntes karbonpiac egy önszabályozó globális piactér, ahol cégek, szervezetek, de akár magánszemélyek is önként, szabad akaratukból, tehát kifejezetten nem jogi kényszerből vesznek részt, azaz valósítanak meg olyan klímavédelmi projekteket, melyek tanúsított kibocsátáscsökkentési eredménye alapján karbonkrediteket hoznak létre, vagy éppen megvásárolják azokat. Teszik ezt azért, hogy önkéntes módon a saját üvegházhatású gáz kibocsátásaikat csökkentsék, vagy ha – valamilyen objektív ok következtében – nem tudják csökkenteni a megfelelő mértékben, akkor legalább részben semlegesítsék azt. Előbbi szereplők adják az önkéntes piac kínálati, míg utóbbiak a keresleti oldalát.
Az önkéntes piac elszámolási egysége a karbonkredit, amely egy tonna szén-dioxid-egyenértékesen (tCO2e) mért kibocsátás-ellentételezési lehetőséget takar, és azt reprezentálja, hogy a légkörbe valaki – megfelelően tanúsított módon – ennyivel kevesebb üvegházhatású gázt bocsátott ki, vagy ennyit távolított el onnan és tárolt el hosszú távra. Előbbiekből elkerülési vagy más néven csökkentési (Verified Emissions Reduction, VER), utóbbiakból eltávolítási, karbonkivonási kreditek (Carbon-Dioxide Removal, CDR) keletkeznek, míg a projektgazdát kibocsátónak hívjuk (hasonlóan az értékpapírpiaci kibocsátókhoz). A piac működésének lényege az, hogy a karbonpiaci projektfejlesztők (a fenti analógiával élve, az értékpapírkibocsátást szervező befektetési bankok) a kibocsátáscsökkentési vagy karbonelnyelési projektek egyértelműen megmért – és egy független hitelesítő által tanúsított – klímavédelmi hatása alapján karbonkrediteket kibocsátását szervezik meg, melyek aztán valamelyik digitális karbonregiszterbe (ennek az analógiája a pénzügyi piacon a letétkezelő) egyedi sorszámmal rögzítésre kerülnek.
Ezzel bekövetkezik az átlényegülés pillanata: a zöld projekt által elért eredmény innentől “más nevére átírható” tétellé válik egy átruházható tanúsítvány formájában, mellyel így kereskedni lehet. Amennyiben ezt egy vevő a saját kibocsátása semlegesítésére használja fel, akkor azt a karbonkreditet végleg kivonják a forgalomból, szaknyelven visszavonultatják. Ezzel megvalósul az ellentételezés, azaz a vevő valaki más (a kibocsátó) által számára pénzügyi ellenszolgáltatás fejében átengedett karbonemisszió-csökkentésének eredményét számolja el. Mivel ez nem egy transzparens tőzsdei piac, hanem egy eléggé széttördelt struktúra, ezért az önkéntes karbonpiac forgalmát és az átlagárakat az Ecosystem Marketplace és a hasonló elemző cégek úgy mérik, hogy a hiteles karbonregiszterektől rendszeresen adatszolgáltatást kérnek be a platformjukon lebonyolított tranzakciókról.
Az emissziócsökkentés válsága
Az utóbbi években az önkéntes karbonpiac hitelességi, integritási és zöldre festés vádakkal küzdött. Tipikus példa erre a 2023. januárjában kirobban Verra botrány, amelyben a piac legnagyobb játékosáról kiderült, hogy az általa kezelt globális portfólióban az esőerdő-kompenzációs projektekből származó karbonkreditek akár 90 százaléka is fantomkredit lehet, azaz nem valós eredményeken alapul. Ez olyan. kifejezetten nagy karbonsemlegesítési vállalásokat tevő és a fantomkreditekből jól bevásárló cégekre szórta rá a sarat, mint a Disney, a Shell, az Apple vagy a VW. A rendszerben a módszertannal és a hitelesítéssel is egyaránt voltak problémák, ennek következtében a Verra újra is írta a standardjait és külső, független szakértőket vont be a legszigorúbb akkreditálásokhoz és azokat meg is szerezte, de a kiváló pedigréje végleg odalett, a piacrésze jelentősen zsugorodik.
A média persze ráugrott a jó kis szaftos botrányra és rögtön „búcsúcédula” biznisznek titulálta az egész önkéntes karbonpiacot, amely sok kárt okozott a tisztességes többség számára, és a piac emiatt az elmúlt két évben megtorpanni látszik, pedig a hosszú távú áttörés létfontosságú a zöld átmenet sikere szempontjából. S lám, a hitelességi válság következtében első ránézésre a SOVCM éves jelentésből valóban úgy is tűnik, hogy tavaly az önkéntes karbonpiacon globális szinten jelentősen, mintegy 25%-kal csökkent a tranzakciók volumene az előző évhez képest, míg az árak összességében alig változtak (-5,5%), amelyet a szakértők többsége a kibocsátás-ellentételezési piac csökkenésének, jobb esetben „oldalazásának” tart.
Ez párhuzamban áll azzal a megfigyeléssel, hogy mostanra az emissziócsökkentés jogi kényszerítése is jelentősen enyhülni látszik. A jelentős emissziócsökkentési költségek miatt a hagyományos iparágak szenvednek (és jól is lobbyznak), amely a kényszerítő jellegű zöld politika részleges feladására kényszerítette a döntéshozókat: az USA kilépett a Párizsi Klímaegyezményből, az EU az omnibusz szabályozással visszavett az ESG nyomásból, majd a karbonvámokból (CBAM), és az épületek hűtés-fűtése, valamint az üzemanyag-fogyasztás emissziókompenzációjára létrehozott ETS2 mechanizmus életbe léptetésének időpontja is mostanra már erősen kérdésessé vált. Mindezek együttesen az emissziócsökkentési törekvések akkut válságát jelzik a figyelmes olvasó számára.
Egy új korszak hajnala
Jogos tehát a kérdés: akkor hogyan lesz ebből mégis zöld átmenet? Az emissziócsökkentés üteme várhatóan lassulni fog, és az eredmény korábban sem volt elégséges: tavaly még mindig közel 1%-kal (+0,8%) növekedett éves összehasonlításban a globális karbonkibocsátás. Így valóban nem maradt más hátra, mint előre: az atmoszférából kell kivonni nagy tételben a már kibocsátott szén-dioxidot és hosszútávú karboncsapdákban kell eltárolni, amely karboncsapdák lehetnek újonnan telepített vagy rehabilitált erdők, kőzetrétegek, az óceánok vagy akár nagy tartósságú ipari termékek is.
Ezt felismerve a karbonpiac egésze “jelentős mértékben egy újraindításon megy keresztül”, egyértelműen a karbonkivonás és ezáltal a magasabb hozzáadott érték és minőségpercepció irányába tolódik el. A kínálat viszont elég szűkös még: a magas minőséget jelentő, eltávolítási kreditek aránya 2024-ben még alig haladta meg a szerződött piaci volumen 10%-át az Allied Offsets éves jelentése szerint, mindazonáltal abszolút értékben közel háromszorosa az előző évek átlagértékének. Hasonló eredményre jutott a klímamegoldásokban szakértő Patch is, legújabb beszámolójukban azt írják: az országok éghajlat-politikai kudarcai ellenére a vállalatok azért továbbra is stabil résztvevői az önkéntes karbonpiacnak, ami bizakodásra ad okot. Úgy találták, hogy a vevőként fellépő globális nagyvállalatok egyre inkább a magas minőségű, egyelőre még kisebb volumenben elérhető, jellemzően eltávolítási krediteket részesítik előnyben, és tonnánként számítva az csökkentési kreditek átlagárak sokszorosát hajlandók megadni értük. Ezzel párhuzamosan háttérbe szorulnak a nagy volumenben előálló, olcsóbb, de kisebb vélelmezett környezeti hatású (karbonpiaci szaknyelven: alacsonyabb addicionalitású) projektekből származó elkerülési vagy csökkentési kreditek, melyekből korábban nagyobb tételekben vásároltak.
Az önkéntes karbonpiac forradalma
Mivel szűkös még a magas minőségű eltávolítási kreditek mennyisége, így hosszú évekre előre „be kell zsákolni” az ilyen CO2 kivonási projektekből származó krediteket, ami új stratégiát igényel. A Patch szerint ezért a hagyományos „semlegesítési” stratégiáktól a rendszer egyértelműen a hozzájárulás-központú modellek felé fordul, ahol a hangsúly az érdemi, magas hozzáadott értékű klímaprojektek külön, egyedi megállapodásokban hosszú távra előre lekötött (elő)finanszírozására („carbon offtake agreement”) kerül át. Tehát, ez az „újhullámos”, direkt szerződésekbe foglalt forgalom meg sem jelenik a hagyományos karbonregiszterek forgalmában, ezt az elemzőházak az eddigi mérési módszerekkel nem is tudják kimutatni.
A szemünk előtt zajlik le a karbonpiac forradalma, csak még nem látjuk, mivel egyre inkább trenddé válik, hogy a cégek a hangzatos zöldmarketing és CSR kommunikáció helyett – és persze a korábbi zöldre festési vádak miatt mintegy önvédelmi reflexként – ezekről a projektekről gyakran inkább “zöld hallgatásba” („greenhushing”) burkolódznak. Szemmel alig láthatóan jelent meg a hírekben, hogy Microsoft és a Meta több mint 1,3 millió tCO2e kivonási karbonkreditet kötött le előre magas minőségű újraerdősítési (ARR) és javított erdőgazdálkodási (IFM) projektek elővásárlásán keresztül; illetve a JPMorgan Chase és szintén Microsoft történelmi volumenű, egyenként sokmillió tonnás, hosszú távú technológiai alapú karbonkivonási projekteket finanszíroz meg előre. Pedig lenne mire büszkének lenni: tavaly a hivatalosan bejelentett, ilyen típusú (elő)finanszírozott (szintén pénzügyi piaci analógiával élve: határidős üzletek) karbonkivonási kötelezettségvállalások már 74 millió tonnáról szóltak, és idén ez a szám exponenciális ütemben növekszik tovább, miközben a hagyományos, karbonregisztereken keresztül lebonyolított ellentételezési célú tranzakciók volumene várhatóan stagnálni fog.
Luther Márton színre lép
Ikarus Janzen a Varaha kereskedelmi igazgatója írta meg egy nagy hatású LinkedIn posztjában nemrégiben: „azt kell látni, hogy az önkéntes karbonpiac szabályai szigorodnak, ennek következtében a valódi, kézzel fogható hatású üzleti tevékenység éppen most kezdődik csak el”. Beköszöntött a karboneltávolítási projektek hajnala, amely az elkövetkező években gyorsuló ütemben váltja majd le a hagyományos, ellentételezési alapon szerveződő piaci struktúrákat, és egy mindenki számára könnyen érthető, transzparens és szerethető termékre alapul: ez a CDR, azaz a szén-dioxid eltávolítási kredit. Luther Márton tehát megfogta már történelemformáló kalapácsát és közelít a templomfalhoz: a reformáció a küszöbön áll. Hiszem, hogy ez a változás az emberiség valós esélye a klímaváltozás ellen, amellyel egyben egy valós és gyorsan növekvő globális üzletté válik a klímavédelem.
[A cikk szerzője Tóth Levente, a mitigia alapítója.]
