Trees for Goals [Hanna]
Lesein Mutunkei kenyai környezetvédelmi aktivista és labdarúgó. Amikor 11 éves volt, tanult az erdőirtásról és a klímaváltozásról. Úgy döntött, hogy a futball iránti szeretetét a természet iránti szeretetével ötvözi egy „Fák a gólokért” nevű tervben. Minden alkalommal, amikor Lesein gólt szerzett, ültetett egy fát.
Arra bátorított másokat is, hogy csatlakozzanak hozzá: iskolákba és falvakba járt, ahol előadásokat tartott az ötletéről. Egyszerűvé tette a kezdeményezést, hogy bárki, különösen a fiatalok, részt vehessenek benne. És ha mindenki hozzáteszi a maga kis részét, együtt hatalmas változást érhetnek el.
„Ne feledd, hogy minden, amit teszel, bármilyen apró is, számít. A legjobb most elkezdeni, mert nincs sok időnk.” – Lesein Mutunkei
Az emberek tárt karokkal fogadták az ötletet, és elkezdték követni Lesein példáját. Lesein futballklubja és iskolai focicsapata is átvette az elképzelést. Az első két évben Lesein több mint 1400 fát ültetett el. A jövőre tekintve arról álmodik, hogy a FIFA is átveszi az elképzelését, és hogy híres futballisták minden egyes góljuk után fát ültetnek majd.
Vajon a futball rajongóit is inspirálni lehetne arra, hogy hasonló közösségi kezdeményezésekben vegyenek részt? Gondoljunk csak bele, milyen hatást lehetne elérni, ha az a több millió ember megmozdulna!
Amikor a hőség nem csak ránk, de az áramra is rátelepszik [Kati]
Ezekben a napokban mindenki érzi: hőségkupola van felettünk, és ez a klímaváltozással egyre megszokottabb lesz. Két dolog erősödött bennem a héten:
1. a természet a szövetségesünk. A fák árnyéka, a zöld felületek és a nagy kiterjedésű vizes élőhelyek hűtik a városokat, és elvezetik a hirtelen lezúduló csapadékot is — ahogy a Văcărești-i vizes élőhely története is megmutatta: a természet meghálálja a törődést, vagy ha békén hagyjuk. Persze lehet vásárolni napvitorlát is egy árnyékos sarokért, csakhogy ahhoz újból alapanyag kell, le kell gyártani – ez mind energia –, majd pár év múlva hulladék lesz belőle. Mindeközben se szén-dioxidot nem nyelt el, se oxigént nem termelt, de élőhelyet sem adott semminek, ahogy a párologtatásról sem gondoskodott. Egy fa mindezeket (és ezen is túl) megteszi, ráadásul évtizedekig. Minél kevésbé törődünk a természetes megoldásokkal, annál kevésbé számíthatunk rájuk. Épp akkor, amikor a legnagyobb szükségünk lenne rá. Ízlelgessük tehát ezt a kifejezést, hogy természet-alapú megoldás (nature-based solution – NBS).
2. a hőség az energiarendszerünket is próbára teszi — pont amikor a legnagyobb szükség lenne rá. Kapitány István gazdasági és energetikai miniszter ezért kérte, hogy 18 és 21 óra között lehetőleg ne légkondizzunk, és ne ekkor töltsünk elektromos eszközöket. Nem véletlenül pont ez az időszak: 18 óra után hirtelen visszaesik a napelemek termelése, miközben mindenki hazaér és bekapcsolja a klímát. A hőerőművek és az atomerőmű hűtési problémákkal küzdenek ilyenkor — a felmelegedő Duna miatt vissza kell szabályozni a paksi blokkokat, miközben a napelemek hatásfoka is romlik a melegben. Ez az a pillanat, amikor a kínálat csökken, a kereslet megugrik, és az import is csak annyit tud segíteni, amennyit a szomszédaink – akiknél ugyanekkor ugyaneekkora hőség van – éppen nélkülözni tudnak.
Ez a héten az árakban is brutálisan meglátszott. A magyar áramtőzsdén, a HUPX-en a zsinórtermék napi átlagára 222 euró/MWh-ra ugrott. Ehhez képest az esti csúcsidőszakban (20-21 óra között) közel 800 euró/MWh-ra szökött az ár, egy negyedórás csúcson pedig majdnem elérte az 1000 eurós határt (999 €/MWh). Ezzel a hét egyik napján a magyar–román áramtőzsde-páros lett az egész Európai Unióban a legdrágább. Háztartási szinten ez most a rezsicsökkentés miatt nem érződik közvetlenül, de a rendszer szintjén nagyon is: minden ilyen negyedórás csúcs azt jelenti, hogy drága gázturbinákat kell beindítani, és extrém áron kell importálni, ráadásul azoktól, akiknél ugyanekkor van szükség a saját áramukra.
A tanulság ugyanaz, mint az élőhelyeknél: a rendszer véges és nem korlátlanul tágítható új kapacitásokkal. A legolcsóbb és legbiztosabb energia az, amit el sem fogyasztunk, vagy amit akkor fogyasztunk, amikor a nap is süt rá. Ehhez szükség van a felelősségvállalásra és a tudatosságra.
A víz az úr [Melinda]
Az elmúlt héten bebizonyosodott valami, amit fenntarthatósági tanácsadóként évek óta mondunk, de ami csak akkor válik igazán érthetővé, ha az ember a saját csapján tapasztalja meg: a víz nem magától értetődő. Június 28-tól kezdve harmadfokú hőségriasztás van érvényben az ország egész területén, a hőmérséklet 40 fok fölé kúszott, Szécsényben megdőlt a melegrekord 42 fokkal – és miközben mi, budapestiek a rolókat húztuk le és a klímát kapcsoltuk be, az ország más pontjain lajtos kocsik vittek ivóvizet azokra a településekre, ahol a víztározók kiürültek. Az Európai Környezetvédelmi Ügynökség adatai szerint Magyarország az EU öt legrosszabbul teljesítő tagállama között van ivóvízhozzáférés szempontjából. A lakosság 20 százaléka, minden ötödik ember már normál körülmények között is nehezen jut elegendő vízhez, a jelenlegi hőséggel ez a szám pedig csak rosszabb lett.
A DMRV – a Duna Menti Regionális Vízmű – 120 településen rendelt el másodfokú vízkorlátozást, egyes helyeken harmadfokút is. Az önkormányzatok nevükön nevezték a dolgot: tilos a tömlős locsolás, tilos a medencetöltés, tilos az autómosás. Tilos, mert a vízellátó rendszerek rekordközeli fogyasztással, kiélezett üzemben dolgoznak, és a Duna vízállása is történelmi mélypontokon jár, ami a víztermelés növelését fizikailag korlátozza. A Homokhátságról egy Balatonnyi víz hiányzik, és ez a hiány nem hetekre, hanem évtizedekre nyúlik vissza.
Tehát krízis van. De ez a krízis egyben irányt is mutat. Az elmúlt napokban, kizárólag online, mert aki tehette, otthon maradt, rengeteg olyan képpel és videóval találkozhattunk, amelyek azt mutatták, hogy az emberek egyáltalán nem közömbösek, ha tudnak mit tenni. A TikTokot ellepték azok az arcra mosolyt csaló felvételek, ahol valaki árnyékos helyre tett ki vizet a madaraknak, süniknek, méheknek – gondolva arra, hogy a korábbi természetes vízforrásaik is kiszáradhattak a hőségben. A hétvégi Pride felvonuláson a Magyar Honvédség osztott vizet a tömegnek, a rendőrség és a tűzoltóság vízágyúkkal hűsítette a járókelőket Budapesten. A Kifli ingyenessé tette a kiszállítást és leakcióztaa mentes ásványvizeket. Szervezett és spontán, kormányzati és magán, emberi és állati – a szolidaritás sok formában megjelent.
És amit ebből én magammal viszek: a felelős vízfogyasztás nem ökotudatos luxus. Nem arról szól, hogy valaki elvi alapon rövidebb zuhanyt vesz. Arról szól, hogy egy közös rendszerből fogyasztunk, tehát amit mi vagy én kiveszek, azt más már nem kaphatja meg. Akkor sem, ha nagyobb szüksége lett volna rá, és akkor sem, ha a fogyasztói döntésemmel akár rövid vagy hosszú távon társadalmat érintő kockázatot erősítek el. A 40 fokos hőségben a gazda, aki a termés megmentéséért küzd, a kórház, amelynek működnie kell, az idős ember a harmadik emeleten, akinél leesett a víznyomás – mindannyian ugyanabból a hálózatból élnek. A medence megvárhat. A fű újranő. Az ivóvíz nem pótolható.
